2015. január 25., vasárnap

01 - Európa

Drága olvasóim!
Nem tudom, ki mennyire várta az új részt, de tudom, hogy meglehetősen sokat késtem vele, fogalmam sincs miért, pedig már akkor megvolt írva, amikor kitettem az előszót, több, mint egy hónapja. Körülbelül egy hete átolvastam egyszer, viszont most egyáltalán nem visz rá a lélek, hogy megint átolvassam, egyébként ez még nagyon az eleje az egésznek, ezért nem túl részletes. Viszont nagyon örülnék véleményeknek vagy pipáknak, mint régen, az első évadnál. :( :) 
Jó olvasást!<3

Zoe Monroe
- Miért nem vagy képes megérteni? - kérdezi, azt hiszem, hamarosan elkezd üvölteni. Látszik, hogy ideges, egyben csalódott is.
- Nem fogok elmenni innen!
- Ez lesz a legjobb neked, Zoe, mindig a legjobbat akartam neked - nyújtja felém a kezét, egyre halkabban beszél, meggyőzőbben. - Miért nem hagyod, hogy segítsek?
- Segítettél eleget, amit köszönök Neked - igyekszem nem sírni, de a tervem befuccsol: könnyeim utat törnek, végigfolynak az arcomon, és a padlóra csöpögnek. - Segítettél új életet kezdeni, nem teheted meg velem, hogy elrángatsz, mikor már minden rendbe jött.
- Nem jött rendbe semmi, hát nem érted? Még mindig Blake után sírsz minden éjjel, azt hiszed attól, mert nem vagyok itt, nem tudom? Látom rajtad! - kiabál, amivel megijeszt. Hangjába szinte beleremegnek a bútorok, ablakok, ajtók. Fáj, amit mond, eddig sosem volt velem ilyen heves, sose kiabált még velem. Veszekedtünk már, de az csak egy kis vita volt, ennyire még sosem szakadt el a cérna egyikünknél sem.
- Ezen nem tudsz azzal segíteni, hogy elviszel, értsd már meg - suttogom sírva, nehezemre esik megértetni vele, hogy egyedül is boldogulok, ha ő így akarja, ha szükséges. De nem hagyom, hogy irányítson, hogy magával rántson, nem fogok akkor ugrani, amikor Ő fütyül. 
- Rendben - csak úgy fortyog a dühtől. Még sose láttam ilyen idegesnek, valójában, szerintem még sosem volt ilyen. - Legyen, ahogy akarod, de az ajánlatom bármikor élni fog. Békén hagylak.
- Nem, ne hagyj békén! Nem léphetsz ki az életemből, csak te vagy nekem - nekiesek, szorosan magamhoz ölelem. Valóban rengeteget jelent nekem, nem teheti, hogy csak úgy elmegy. Menjen, ezt akarja, nem akadályozom meg. Viszont, nem hagyhatom, hogy megszakítsa velem a kapcsolatot, hisz ott a telefon, a levél -melyet még mindig, megállás nélkül írok a bátyámnak, én is-, egyszerűen nem akarok tőle függni. 
- Szeretlek - a fülem mögé tűr egy hajtincset, és újra a fülembe suttogja. - Szeretlek.
- Tudom - mosolygok, próbálom abbahagyni a sírást. - Én is nagyon szeretlek.
Elhúzódik tőlem, és egy puszit nyom a homlokomra. Szemével a tekintetemet keresi, de nem merek belenézni a szemébe, mert újra sírni kezdek. Nem mondom ki hangosan, de Vincent tudomásul veszi, majd elmegy. Ez lett volna a búcsú? Egy másik kontinensre költözik, és így köszönne el, ennyit kapok? 
Utána futok, reménykedek, hogy még nem ért ki a lépcsőházból. A lépcső alján megpillantom, őszintén mosolyodom el, és utána kiáltok.
- Várj! Veled megyek.

A repülőn ülve, hiába gondolkodom még mindig azon, helyesen döntöttem-e teljesen mindegy, már úgysem tudnék mit tenni. Vele megyek, mert szükségem van rá, és ha már más nincs nekem rajta kívül, nem taszíthatom el magamtól.
Vincent azt mondta, azért megyünk Európába, mert a nővére munkát ajánlott neki a saját cégénél, és nem is akarta visszautasítani, na meg sokkal jobban keresne, mint ott, ahol eddig dolgozott. Még soha nem találkoztam a nővérével. Nekem viszont még mindig nincs munkám, így talán én is eltudok majd helyezkedni. A pszichológusom rosszul fogadta a hírt, hogy elmegyek, látszólag. Legbelül biztosan örült neki, hogy egy őrülttel kevesebb, így nem kell annyi energiát forgatnia abba, hogy idióta kérdéseket tegyen fel nekik. Nekem is jobb így, remélem, soha nem látom többet.
A stewardess megkér mindenkit a mikrofonjával, hogy mindenki kapcsolja be magát, mert hamarosan felszállunk. Mellettem Vincent a telefonját nyomkodja, azt hiszem, ír egy sms-t a nővérének, hogy mindjárt indul a gép. Csupa fura ember ül körülöttem, talán furcsábbak, mint én. Egyszerűen nem tudom hova tenni a fejemben a szoknya-farmer párosítást viselő hölgyet, és az öltönyös fickó sem tűnik normálisnak. Nem azért, mert öltönye van, hanem, mert szinte a fél arca tetoválva van. Nem mintha fura lenne a tetoválás, biztosan van jelentése. Mint a karmolásnyomoknak az ágyamon.
Azt hiszem, hiba volt feladnom azt a levelet Louisnak. Talán, ha megérkeztünk, írok neki egy újat, és elmondom neki, miért utálok repülőn utazni, nem hiszem, hogy érdekelné. Nem emlékszik rám, ha tudná, ki vagyok, nem kellene elmondanom neki, miért utálom a légi járatot, mert tudja.
- Min gondolkodsz?
- Min nem? - nézek rá hamis mosollyal. - Csak azon, hogy miért utálok repülőn ülni.
- És miért?
- Az mindegy - mosolygok rá őszintébben, mint az előbb, mégsem igazi mosolyt küldök felé. Az egyenruhás nő megismétli, amit az előbb, de ezúttal azt is hozzáteszi, hogy másodpercek múlva felszáll a gép. Nagyot sóhajtok, és a fülem mögé tűrök egy hajtincset. Nem találtam hullámcsatot otthon, így nem tudtam oldalra csatolni. Blake jár a fejemben. Vajon hol lehet most?
- Vincent?
- Hm?
- Amikor még az intézetben voltam, sokat meséltél Blakeről.
- Azt akartam, hogy ne felejtsd el - magyarázza, közben bemondták, hogy felszállunk, mégsem figyelek a stewardess hangjára.
- Most sem akarod?
- Most már mindennél jobban akarom - vallja be, teljesen komolyan beszél.
- Miért? - kérdezem, magyarázatra várva. Nem tudom, miért csak most kérdezem meg tőle ezt. Sokszor kérdeztem Blakeről. Gyakran nem is válaszolt, csak elterelte a témát. Nyilván többet tud róla mint én, sokkal inkább benne van az egészben, mint kellene, és rosszul esik, hogy nem mond semmit. Tudnom kell, közöm van hozzá. Blakehez, és Vincenthez is. Vincent nem hagyhat ki a dolgokból, hiába akar megvédeni.
- Mert tönkretesz téged.
- Ő az, aki éltet - mondom ki, egész halkan, szinte suttogom. Érzem, hogy nem szabadott volna ezt mondanom, tudom, hogy nem lesz jó vége. - Miért akarsz Európába vinni? Csak egy kamu szöveg, hogy a nővéred munkát ajánlott, igaz?
Nem szól semmit, ezzel bizonyítja, hogy hazudott. Veszélyben volt az egész kártyavára, amit ő felépített, talán Blake a közelben volt, és úgy gondolta, én is veszélyben vagyok.
- Azt hitted nem tudom meg?
- Nem lehet a közeledben, felzaklat, bármely fegyver nélkül is képes megölni téged, vagy visszajuttatni az intézetbe, értsd már meg!
- Nem értem meg - rázom meg a fejem, nem tudom felfogni, hogy ezért hozott el, ezért akarta, hogy vele menjek. - Ő az egyetlen, aki életben tart, történt bármi is, elmúlt! Szükségem van rá, pont mint rád, nem taszíthatod el, hisz Te mondtad, hogy ne felejtsem el! - felemelem a hangom, az utasok mind minket bámulnak, nem sokon múlik, hogy megjelenjenek a stewardessek, és megkérjenek arra, csendesedjünk el. Nem tehette ezt meg velem. Esélyem lett volna arra, hogy lássam őt, hogy találkozzak vele, ennyi idő után, és ő elvette tőlem. Elvette az esélyt, ezzel a reményt is. Talán soha többet nem lesz lehetőségem látni.
- Azt is mondtam, hogy mindent miattad teszek, és ez így is van.
- Nincs így. Hagysz szenvedni, mint eddig. Sőt, mi több, Te intézel mindent úgy, hogy szenvedjek!
- Ezt nem gondolhatod komolyan - röhögi el magát kínosan, rám sem néz. Elhúzódik mellőlem, egyre messzebb. Undorodom tőle.
- Ez tény, Vincent. Amint leszáll a gép, vége van. Nem akarlak többet látni.
Mikor elindultunk, nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó mondat, amit neki mondok. Ráadásul, még csak az út elején tartunk, mi lesz itt órákon át?
Nem mond semmit. Nem reagál, arca rezzenéstelen, ami felzaklat. Nem kezelheti ezt így. Nem értem, miért csinálja ezt, eddig minden annyira rendben volt velünk. Más kérdés, hogy velem mi volt. Egyszerűen nem értem, hogy tehette ezt meg velem, ha csak jót akar nekem.
Már felszállt a gép, az utasok csendesebbek, mint gondoltam volna, a mi kis vitánk pedig körülbelül egy világháborúként hathatott az itt utazó emberekre, a repülőút további részében velünk már nincs problémájuk. Más kérdés a gyereksírás, vagy a szipogás, orrfújás, ami kicsit zavar, de nem szólok semmit.

Ha valaki azt mondja neked egy napon, hogy egy évtizeden belül elveszíted mindenedet, amid valaha volt, elhinnéd neki? Döbbenetes, hogy pár éve még rendszeresen beszélgettünk, találkoztunk... Testvérek voltunk. Nem mintha most nem lennénk azok, de belegondoltam: mára minden elveszett. Én emlékszem ugyan mindenre, Rád, a családodra, a gyerekkorunkra, hiszen a bátyám vagy.. De te már nem emlékszel sem rám, sem a gyerekkorunkra, semmire, amiben benne voltam, ami hozzám kötne téged. Egyikünk sem akarta, hogy így legyen. Véletlenül csöppentünk bele, a halál is hirtelen jön, és elragad, mielőtt még bárki ellenkezhetne. Nem lehet megakadályozni, ez megtörtént, és így is marad.
Te új életet kezdtél, ahogyan én is, csak mindketten máshogyan. Én nem tudom kitörölni a fejemből azokat a dolgokat, amik hozzád kötnek, nem mintha azt szerettem volna. Mindegy.
Tudod, egyszer írhatnál egy válaszlevelet, legalább az ünnepeken. Tudom, hogy semmi közöd hozzám, azt sem tudod ki vagyok... De hidd el, neked csak pár percig tart, pár kedves szó egy idegennek, nekem még mindig a testvérem vagy, sokkal többet jelentene, mint gondolnád.
Egész közel vagyok hozzád, pár ezer kilométer. Eszembe sem jutott beállítani hozzád, ne ijedj meg, tudom, hogy nem vennéd jó néven. Csak, gondoltam tudatom veled, hogy jelenleg Franciaországban vagyok, és ha egyszer készen állsz válaszlevelet írni, talán utána készen állsz találkozni is. Persze, nem akarom rád erőltetni... Csak egy ötlet. Nagyon hiányzol, tudod? Nehéz nélküled, nem várom el, hogy átérezd, de tényleg hiányzol.
Levágattam a hajam. Nagyon sokáig gondolkodtam, nem mertem megtenni, de kellett az újítás. Új élethez hozzátartozik az új külső is, nem igaz? Na jó, hülyeséget beszélek... Nem bántam meg, határozottan sokkal elfogadhatóbban nézek ki, mint ezelőtt. Nekem tetszik, jobban illik hozzám.
Remélem tényleg nem haragudtál meg rám az előző levelem miatt. Mesélnék Vincentről, de nincs mit. Összevesztünk, hihetetlenül megbántott, nem hiszem, hogy megértenéd. De ha szeretnéd, egyszer elmesélem. Egyébként Blake-kel még mindig nincsen semmi. Nem is lesz, mert Vincent miatt soha esélyem sem lesz találkozni vele. Pedig lehetett volna, csak én nem tudtam róla. Azt hiszem, tényleg ideje lenne tovább lépnem.
Szeretnék venni egy kutyát. De előbb még átgondolom.
Várom válaszod,
Zoe

5 megjegyzés:

  1. Édes, drága Vivian!
    Az utolsó soron olyan jót nevettem, még annak ellenére is, hogy nem vagyok oda az állatokért. Szeretem, ahogy írsz, szerintem a kezdetek óta sokat fejlődtél, még ha ezt nem is hiszed el nekem. Igazából én megértem Vincent viselkedését, hiszen ha tényleg szereti a lányt, természetes, hogy nem szeretné, ha egy beteg ember közelében lenne, akinek az egyik fele szeretné holtan látni, a másik pedig megbaszná... szóval érted. Persze nem azt mondom, hogy Blake nem szereti, csak próbálok kiállni Vincent mellett is. Érdekes, hogy Európába költöztek, kíváncsi vagyok, mit szeretnél ezzel elérni azon kívül, hogy közelebb van a testvéréhez, hiszen ha a bátyja találkozni akarna vele, elrepülhetne Amerikába. Tuti nem csak ezért tetted. Alig várom a folytatást, hogy Blake feltűnjön és hogy a kutya ne :DD
    Millio puszi Xx <3 szeretlek

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Tegnap találtam rá a blogodra, de még csak most jutottam el odáig, hogy 'kommentet' írjak.
    Nagyon tetszik a történet, mivel érzelmes, de nem az a "csöpög a nyáltól" stílusú. Ezt mindig is szerettem egy blogban/történetben, hiszen ettől csak még érdekesebb!
    Várom a folytatást!
    Ölel, Viki

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó!! Tényleg várom a folytatást. Remélem mostmár nemsokára hozod. Kérlek annyira jo. Írnod kellett volna ebből egy könyvet. Világsiker lett volna:) na mind1 varom a részt pusz•-•

    VálaszTörlés