2014. december 21., vasárnap

00 - Előszó


Drága olvasóim!
Remélem, tetszik az új kinézet -bár nem sok minden változott, őszintén szólva lusta voltam mindent átalakítani. A következő pár hónap múlva biztosan jobb lesz. 
A trailert mindenképpen nézzétek meg, hisz a drága szerecsendio készítette, valami hihetetlen lett! A fejlécet pedig Azynak köszönhetem!
Nos, bevallom félek attól, hogy ez az évad rosszabb lesz, mint az előző, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez ne így legyen, és talán még jobb is lehet belőle, mint amilyen az előző volt. A részek elég ritkán érkeznek egyelőre, talán 2 hetente vagy több, ne haragudjatok, a téli szünetben igyekszem sokat megírni, így sulikezdésnél is tudok kitenni. Nem beszélek tovább, remélem tetszik az előszó, és kérlek néhány mondatban fejtsétek is ki a véleményeteket, mert nagyon kíváncsi vagyok rájuk.
U. I.: Ma van Jackson Rathbone (Blake) szülinapja, szóval nagyon nagyon boldog születésnapot neki (ah, imádom)! És Nektek is kellemes ünnepeket kívánok, előre is. :) 

Zoe Monroe
- Vincent! – kiáltok fel, kétségbeesetten nézek körül. – Vincent, hol vagy?
- Itt vagyok, Zoe, nézz rám!
- Itt vagyok veled – két keze közé fogja az arcomat, fáradtan keresi a tekintetem. Könnyek lepik el a szemem, lehunyom őket, nem merek rá nézni.
- Nézz rám, kérlek, tedd meg értem – hangja erőtlenül cseng, úgy tesz, mintha szívességet tennék neki azzal, hogy rá nézek. Hiszen én ordítottam a nevét az éjszaka közepén.
Kinyitom a szemem. Körülöttünk minden csupa vér. Az ágynemű, a párnák, a falról friss, vörös vér csurog, és csak én vagyok itt, és Vincent. Ránézek, mire ő széles mosolyra húzza a száját. Nem értem, miért mosolyog, hiszen én sírok. Nem mintha az lenne a feladata, hogy ha én sírok, neki is azt kell, de a körülmények egyáltalán nem mosolyogni valóak.
- Látod, mondtam, hogy nincs mitől félned – mosolyog bátorítóan, letörli a vért a kezemről.
Az ajtó nyitva áll. Sötét van, könnyeimtől még kevesebbet látok, mint eddig, egyébként is félve nézek körül. Vincent folyamatosan hozzám beszél, én pedig a nyitott ajtót bámulom, egészen addig, míg meg nem látom Blake-et. Megint eljött, mindig eljön. Csak mindig más okból. Talán most magával visz, és nem hagy megint egyedül.
- Ez nem ő, ez én vagyok – mondja nyugodtan, egy balta lebeg a kezében. – Ilyen lenne az életed velem.
Azzal a lendülettel eltalálja a célpontot a fegyverével, és eltűnik a sötétségben. Nem üzent mást semmit, nem ölelt meg, nem puszilta meg a homlokom, mint régen tette, amikor az elmegyógyintézetben voltam. De ami a legfontosabb, megint itt hagyott, megint egyedül

Sikítva kaparom a takarómat, majd a faanyagból készült ágyam háttámlájával folytatom, megállás nélkül nyomot karmolok belé. Észveszítően fáj, csikorog, és nem nyomja el a hangokat a fejemben. Észbe kapok, rájövök, nem szabad ezt tennem. Erőt veszek magamon, és kinyitom a szemem, meglepetésemre nincs körülöttem semmi. A nap besüt a redőnyön keresztül is, nincs sötét. Nincs körülöttem vér, és nincs itt Vincent, se Blake. Csak a kaparásnyomok látszanak már az ágy támláján, amit minden egyes éjszaka ott hagyok, ezek a szenvedés nyomai, és a hangoké. Hangok nélkül ezek nem lennének ott.

Mióta kiengedtek az elmegyógyintézetből, egyre rosszabbul vagyok, romlik az állapotom. Depressziós vagyok, és kezdem úgy érezni, hamarosan megőrülök, és visszakerülök oda, miközben egészen idáig nem volt szükségem arra, hogy ott legyek, és csak biztonságból voltam bent. Öt év távlatában rengeteg minden történt… valójában ez nem igaz, hisz még csak három hónapja engedtek ki. Igyekszem változtatni az életmódomon, megveszem a gyógyszereket, amiket az orvos ír fel, de mint ahogy az intézetben is csináltam, egyiket sem veszem be. Pszichológushoz járok, ámbár semmit sem segít, állandóan képeket mutat, melyeknek semmi köze a valódi problémáimhoz. Úgy kezel, mint egy gyereket, mert állítása szerint, fiatal vagyok még. Igaza van, azt is mondta, hogy ahhoz is túl fiatal vagyok, hogy ne éljek, úgy igazán. De nem tudja miért járok oda. Kapott egy részleges tájékoztatást az intézettől, miért kell oda mennem, de a valódi probléma nem az, amit ott leírtak, így semmit sem tud segíteni, még csak nem is hasznos, hogy oda járjak. Én pedig félek bevallani az igazságot, nem akarok visszakerülni, egyelőre. Így csak figyelek rá, és bólogatok, ha úgy tetszik, akkor pedig egy-egy szóban válaszolok a kérdésére, pont, mint egy gyerek. Ezek után azt mondja, vigyázzak magamra, de egy hét után úgyis találkozunk, addig csak tudok vigyázni magamra. Vincent minden héten olyankor a pszichológus ajtaja előtt vár, hogy beüljünk a kedvenc kávézómban megbeszélni az aznap történteket. Ez erőt ad, mert érzem, hogy fontos vagyok neki, és ő is nekem. Hisz még mindig törődik velem. Még mindig mellettem van. Még mindig segít nekem. Ő az egyetlen barátom, és az egyetlen, akivel tartom a kapcsolatot, mióta az a dolog megtörtént.
Nem tudom mit várok. Több, mint öt éve nem láttam Blake-et, csak az álmaimban. Nem hallottam róla sokat, mert Vincent csak egy ideig beszélt róla az intézetben, aztán abbahagyta, és én észre se vettem. Pedig szükségem lenne rá. Ő az egyetlen, aki megtudna érteni ebben a helyzetben.
Azon a helyen rájöttem, hogy ő az egyetlen, akiért még élek, hiszen Ő így akarta. Ha nem így akarta volna, már nem élnék. Összefüggéstelen dallamok zúgnak a fülemben.
Valamennyire viszont sikerült rendeznem az életemet. Persze, ha nincs Vincent, nehezebb lett volna, főleg, hogy már Te sem vagy itt nekem. A szüleinkkel sem tartom a kapcsolatot, szerintem azt sem tudják, hogy kiengedtek az intézetből. Nem is akarnak tudni róla. Döbbenetes, mennyire eltávolodtam tőlük, és felettébb rosszul is esett, hogy egyetlen alkalommal sem látogattak meg. Persze, volt elég gondjuk, én csak rondítottam volna a helyzetükön, ettől függetlenül szinte biztosra tudom, van, hogy gondolnak rám. Mégse hívnak fel, vagy keresik fel azt az elmegyógyintézetet, nem akarnak csalódást okozni sem nekem, sem maguknak. Igen, ez a magyarázat.
Blake egyébként az az ember, aki fogva tartott minket, de érzem, hogy képes megváltozni. Mindent miattam tett. Ne haragudj rám, de szeretem. Ha alkalmam adódik, meglátogatlak, ígérem. A következő levelemben pedig már tényleg elmesélem, ki is az a Vincent.
Szeretettel, Zoe

Összehajtom a levelet, és beteszem a borítékba. Nagyon sóhajtok, az asztal szélére csúsztatom a még le nem zárt borítékot. Nem vagyok biztos benne, hogy el kellene küldjem. Nem tudhatom, mit csinált az előző levelemmel, és az előtte lévővel. Talán ki se bontotta, amikor meglátta, hogy tőlem jött. Vagy kibontotta, elolvasta, majd kidobta. Egy biztos, arra sem méltat, hogy visszaírjon. Nem emlékszik rám, pedig tényleg nagyon fontos volt nekem, és természetesen most is az. De nem akarom felzaklatni, ha nem emlékszik rám, ha öt éve nem ismer rám, akkor nem fogom felborítani az életét, amit ő is gondosan újraépített. El kell fogadnom, már semmi sem lesz a régi.

2 megjegyzés:

  1. Drágám!
    Hihetetlen, hogy én írok először, pofátlanság <33 Na sebaj, igazából megfenyegettem mindenkit, hogy megverem őket, ha be mernek előzni, szóval az én hibám :)
    Köszönöm szépen, hogy az elején megemlítettél, örülök, hogy ennyire tetszett a videóm, ugyanis megpróbáltam a lehető legjobb formámat nyújtani, hiszen megérdemled, te nyomi állat :D
    A történet nagyon tetszik, maga a bevezetés is, és ne félj, hogy rosszabb lesz, mert ha rágörcsölsz, akkor tényleg nem lesz jó. Ha valami kell, kételkedsz valamiben, vagy megint át kell olvasni valamit, akkor írj rám, általában nonstop elérhető vagyok, mert netfüggő lettem. Grr :(
    Alig várom a folytatást <33
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, Édes diom!
      Haha, vicces vagy, szerintem mindenki a családjával töltötte azt az időt, ami alatt írhattak volna, nehogy beelőzd őket, na jó, ez még viccnek is rossz, úgy látom nem sokaknak volt kedvük véleményt hagyni. :)
      Az első részt nemrég raktam ki, elakartam küldeni neked, de amikor beszéltünk elfelejtettem, és most meg már hiába, mert most épp biztosan részegen fekszel valahol, lol viccelek, biztosan tudod hol vagy. :DD
      Köszönöm, hogy írtál, puszi <333

      Törlés