2014. június 29., vasárnap

15 - Így lesz jó

Drága olvasóim!
Elérkeztünk az utolsó részhez. Nem fűzök hozzá sok mindent, mert majd az epilógus utáni írói utószónál szeretnék "sokat" beszélni, szóval csak annyit mondanék, remélem tetszik, és tényleg nagyon örülnék a véleményeknek, bármi legyen is az!<3
Sok puszi,
Vivian


A semmiből felbukkanó, hirtelen jött nő dús, fekete hajzuhataga alatt szinte már alig látszik az arca, hiába segít rá a fény, hosszasan gondolkodva, reménykedve a majdnem lehetetlenben: karba tett kézzel támasztja a fa törzsét, kifejezéstelen arca mögött remegő, iszonyatos bűntudattal küszködő személyiség rejtőzik. Öccse dühös kiáltását hallja, de a lány nem foglalkozik vele, legfőképpen azért, mert túl sok minden kavarog a fejében ahhoz, hogy pontosan koncentrálni tudjon a feladatukra. 
Vincent idegesen beletúr a hajába, majd gyorsan a romokhoz siet. Az izgatottság sokféle, különböző formája fut át rajta, izmos karja és lábai segítségével tolja arrébb a nagyobb köveket, próbálja megszabadítani a helyet a romoktól. Kétségbeesetten keres valamit, vagy inkább valakit, és már lassacskán kezdi feladni a reményt, hogy valaha Rá talál a között a rengeteg robbanás utáni maradvány között. 
- Marina! - kiált fel, a meglepődöttség és boldogság csillog a szemében, egyre buzgóbban rugdossa a köveket arrébb, hogy utat nyerjen. A lány feleszmél, és csak a fiú hangjában botorkáló remény sugallja arra, hogy közelebb menjen. Pár perccel később Vincent az ölében cipelve azt az embert, akit mindeddig kerestek, a romokból kiérve leteszi a földre, azonnal a szíve felé hajtja a fejét, kezével megnézi a pulzusát. Sokatmondóan a nővérére pillant, aki rögtön a fatörzshöz siet a táskájáért. Kiborítja a tartalmát a lány teste mellé, kutakodni kezd. Megtalálja a felbontatlan zacskót, amiben egy -a szokottnál sokkalta nagyobb- fecskendő van, benne az anyaggal, amire szükségük van. Marina kibontja a csomagolást, ellenőrzi, rendesen jön-e a hegyes tárgyból, aztán átnyújtja az öccsének, aki nagy levegőt vesz, pontosan becélozza a lány mellkasát, a tűt teljes erejéből beleszúrja, nem vár, rögtön bele is löki azt a hatalmas adrenalin mennyiséget, ami szükséges ahhoz, hogy magához térjen.
Ugyanez történt a testvérpár másik tagjával úgy két nappal ezelőtt, sokadjára mentik meg Zoe életét, hogy miért, azt nem tudni. Tetteik mögött egy hatalmas kérdőjel áll, ami az idő folyamán vagy nagyobb lesz, több kérdést magába foglalva, vagy kisebb, válaszokat is adva. 
Zoe szemhéja meg-megrebben, ekkor a két testvér is észbe kap, összeszedve minden holmijukat otthagyják a helyszínt, a lánnyal együtt. Az adrenalin hatása miatt elég pár pillantás, ami rögtön magához téríti őt, nem érti, hogyan történhetett mindez. Tehetetlenül forog körbe-körbe, vidám érzés keríti hatalmába, ahogy a nap sugarai egyre inkább rásütnek boldog arcára. Ebben a pillanatban semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy minél hamarabb meggyőződhessen arról, tényleg nem álmodik, valóban kijutott, és minél hamarabb eljuthasson a rendőrségre. Futni kezd, végtagjai kimerültsége ellenére végigfut az erdőn, nevetve forog körbe a fák sűrűjében, majdnem minden egyes megtett méter után. Nem számol azzal, mi van, ha ettől függetlenül nem lesz boldog vég, mert még nem jutott eszébe Blake. 
Hiába fut folyamatosan, ugyanolyan iszonyatos sebességgel majdnem egy órája, nem fárad el, és bár tudja, hogy egyedül van, mégis derűsen beszél önmagában, többször Istenhez is szól. Eszében sincs az emlékei között kutatni, és egyáltalán nem érdekli, hogyan került ki a romok alól, megtörtént, és kész. Rákapcsol, és még gyorsabban szedi a lábait a főút felé, amit már a távolból is észrevett. A fák susogni kezdenek, hatalmas szélhullám fut át az egész erdőn, Zoe arcáról mintha letörölték volna azt a mosolyt, amikor már nem pörög, nem örül, inkább egyre erősödő félelemérzete miatt másodpercenként néz a hátra mögé, eluralkodik rajta a paranoia.
Egyre közelebb érve a főút felé, láthatóvá válik, egy árva lélek sem jár erre. A kanyarból egy autó sem jön erre, talán mert nincs a közelben egy város sem, aminek a lakossága elérné akár az egy tagot is. Csak áll a főút mellett, hasonlóan vélekedhetne róla bárki, aki meglátná, tényleg egy őrült lánnyal van dolguk. A Young testvérpár természetesen ezt sem hagyta annyiban, nem véletlen segítettek Zoe-n, ha nem tud mivel közelebb kerülni a céljához, egyre kevesebb idő alatt változnak meg a dolgok. Felbukkan egy autó a jobb oldali kanyarból, mire a lány pszichopata módon a főút közepére áll, karjaival ész nélkül hadonászik a feje felett, a kocsi hirtelen, pár centivel Zoe előtt lefékez. A lány testében terjengő adrenalin szint miatt képtelen megállni pár percre, bepattan az autó anyósülésére, nem foglalkozva azzal, mit szól a sofőrje. Egy nagyobb darab, őszülő férfi néz rá hatalmas szemekkel a kormány mögül.
- El kell vinnie a rendőrségre, kérem! - kérleli egyre ingerültebben, félő, hogy a benne terjengő anyag nem azt a hatást váltja ki a lányból, amit kellene, és olyat tesz, amit talán nem lenne szabad. A férfi nem szól semmit, csak a gázra tapos, minden vágya, hogy kirakhassa a kocsijából ezt a kis csitrit - gondolja a kormány mögül. Aki nem tudja, mi történt vele, köztudott, ítélkezik, és bár tényleg rengeteg gondolat futhat át valaki olyan fejében, aki most látja először a lányt, mégsem ismeri a történetét, véleményt alkotnia anélkül, hogy bármiről is tudna, bunkóság. Addig nem, amíg magában tartja azt a véleményt, de akkor sem ismerik őt. Rövid idő alatt beérnek egy kisebb városba, a kissé lerobbant, kívülről sem a legszebb jármű vezetője megáll a rendőrőrs előtt. A lány sokkal megkönnyebbültebben érzi magát, hogy tudja, már nem érheti baj, emberek közé került. Hálásan pillant a férfira, aki egy mindent tudó félmosollyal viszonozza, de ezt Zoe már nem látja, mert gyorsan berohan az épületbe.
Belépve megcsapja a rengeteg összeolvadt parfüm és dezodor illata, a sok ember, látása egészen picire zsugorodik össze, arca elsápad, nyel egy nagyot és megkapaszkodik az ajtófélfában, igyekszik nem feltűnést kelteni, de ezzel már elkésett. Úgy lépett be az ajtón, mintha egy évszázaddal maradt volna el, koszosan, verejtékcseppekkel kezdve a homlokán, majd folytatva a nyakán... Arcvonásai megrándulnak, minden egyes emberen végignéz, túl sok volt számára ez a pár nap, mintha egy év lett volna, mintha olyan régóta nem látott volna embereket, akik ismeretlenül, furcsállva és ítélkezve pislogtak vissza rá. Lerí az arcukról, hogy undorodnak a lánytól, pedig semmi okuk sincs rá, nem ismerik a történetét, nem tudják min ment keresztül. Nincs ideje átgondolni, mit tegyen, habár biztos volt a dolgában, amikor azt mondta a sofőrnek, hozza ide. Egy ajtó csapódik ki a folyosó legvégén, egy férfi sötétkék egyenruhában, a mellén egy jelvényt visel, széles vállával kitűnik az összes többi ember közül, nem csak azért, mert rendőr. Végignéz a várakozó személyeken, megpillantja a fekete bárányt, avagy Zoe-t, az ajtóban ácsorogva teljesen tanácstalanul. Közelebb lép hozzá, alaposan végignéz rajta. A lány egész testével remeg.
A férfi közelsége úgy hat rá, mint egy újszülött csecsemőre, mikor annyi, de annyi ember veszi körül. Sírni kezd.
Reszket. Hirtelen jött boldogsága azonnal tovaszállt, csak most gondol bele a dolgokba igazán.
A rendőr megértően viselkedik, bár fogalma sincs a történtekről, egy teljesen névtelen telefont kapott egy kétségbeesett nőtől, miszerint segítenie kell rajta. A férfi úgy vette le, erről a nőről van szó, pedig Zoe egyetlen telefonhívást sem ejtett meg, Marina Young megint alkotott, mint azt általában teszi.
Leülteti a lányt egy kényelmes, fekete bőr fotelbe az irodájában, a recepciós hölgy megjelenik a kezében egy pokróccal, és egy bögre forró teával a kezében. Zoe egyáltalán nem fázik, a rendőr pedig azt hiszi, éppen sokkhatás alatt áll, pedig erről szó sincs. A hölgy leteszi mellé a pokrócot, megkínálja a teával, de mivel nem kap választ a kérdésére, azt is leteszi a férfi asztalára, és kimegy. Pár másodperc múlva egy újabb rendőr lép be a szobába, helyet foglal Zoe-val szemben. Az egyik a számítógép előtt ül, valószínűleg leírja majd azt, amit a lány mond. A másik kérdezősködni kezd.
- Hogy hívnak?
- Zoe... Zoe Monroe - szólal meg remegő hangon, visszaesett ugyanabba az érzésbe, amiben egészen eddig volt. Nem tudta elfogadni, hogy már biztonságban van, nem akart hinni senkinek sem. Megnyílik a rendőröknek, minden kérdésükre válaszol, de csak mert fél, hogy bántanák. Erről szó sincs.
- Blake ott volt. Túlélte? - kérdezi Zoe, nyugtalankodik.
- Ki az a Blake?
- Hogy ki Ő? Blake Hover, a világ egyik legmocskosabb embere - csak úgy köpi a szavakat, folytatná az ócsárolást, de a rendőr leállítja pár pillanatra, és ő maga is tudja, ha a végére érne, rájönne, hogy a mondandójából bármi akár igaz, akár nem, attól még szereti.
- Az úrral, Blake... Ott találkoztatok, ahol hat napig tartózkodtál?
- Ő vitt oda minket, fogva tartott, megölte az unokahúgomat is!
- Kérhetnék személyleírást róla?
Zoe egyre dühösebb lesz, amiért fel kell idéznie Blake arcát. Az arcot, ami elragadtatta, a legijesztőbb pillantását, az arcvonalait, a haja színét, az ajkait, amivel akkor csókolta Zoe-t, amikor szüksége volt rá. A testét, amit az utolsó pillanatokban ölelt, majd szakadt el tőle, talán örökre. Úgy hiszi meghalt a robbanásban. Rosszul hiszi.
- Nyugodj meg, Zoe - áll fel a rendőr, visszaülteti a lányt a helyére, próbál nyugodtan látszani előtte, mielőtt belekezdene a mondandója sűrűjébe. Egy ideig úgy tesznek, mintha Zoe nem tartózkodna ott, halkan beszélnek, néha a monitorra pillantanak, eközben a lány hamarosan kiharapja alsó ajkából az összes bőrt, míg ők kisebb megbeszélést tartanak. 
- Biztos vagy benne, hogy ő volt ott?
Megrázza a fejét, a rendőr a lány felé fordítja a monitort, hogy láthassa a képet. Blake képét, fekete dús haját, gyönyörű kék szemeit, ajkait, mindazt, amit azelőtt elmondott róla a rendőröknek. Bólint, könnyek szöknek a szemébe, tudja, hogy ő az, és azt is tudja, hogy nem szabad sírnia, mégis megteszi. A férfi nem tudja, hogyan közölhetné a lánnyal azt, ami már évek óta tényként van beleírva a nyilvántartásba, mégis azt az utat választja, ahol egyszerűen elmondja az igazat. Rossz út.
- Zoe, nézz rám - kérleli a rendőr, látja rajta, mennyire rosszul van, lágyan szól hozzá. Zoe felemeli a fejét. - Blake meghalt.
- Tessék?
A lányt sokként éri a mondat, ami elhangzott a rendőr szájából. Tudta, valahol mélyen gondolta, hogy meghalt a robbanásban, ő maga sem tudja, ő hogyan élhette túl, de nem volt rá felkészülve. Sírógörcs jön rá, nem tudja abbahagyni a zokogást, ha akarná sem.
- Három év telt el azóta Zoe, nem találkozhattál vele, nem lehetett ott, ahol Te voltál.
- Nem! Az nem lehet, kizárt, nem halt meg, nem! Élt, ott volt, velem volt, megérintett, megölelt, megcsókolt, hozzámért, beszélt hozzám, nem halt meg, nem őrültem meg! - ordít teli torokból, felpattan a fotelből, könyörög a rendőrnek, hogy hagyja abba, ne hazudjon tovább neki.
- Szeretett, érti? Tudom, mert ott volt, és mondta! Tudom, hogy beteg, tudom, hogy személyiségzavaros, ott volt velem, láttam, végignéztem, érti? Nem lehet, hogy évekkel ezelőtt meghalt, képtelenség, maga őrült meg! - támad rá, többen rontanak be egyszerre a szobába, hogy leállítsák Zoe-t. Átviszik a kihallgatóterembe, a rendőr, akinek nekiesett követi. Egyelőre az ablakon keresztül nézik a lányt a szobában, egyedül. Ordít, bár nem hallani. Keserű érzés keríti hatalmába a rendőrt, tudja, hogy pszichológust kell hívnia, ám nem meri megtenni. 
- Elnézést, Mr. Booth, magát keresik - kopog be, majd nyitja ki az ajtót a recepciós hölgy. Mögötte Vincent ácsorog, magában mosolyogva, tudja, hogy a tervük egy részét már sikerült megvalósítani, nincs sok hátra. Halvány mosoly jelenik meg az arcán, amikor meglátja Zoe-t az ablakban, nem kockáztatja meg, letörli azt a mosolyt, és fájdalmas arckifejezéssel fordul a rendőr felé, aki éppen részletesebben szerette volna kihallgatni Zoe-t. Vincent engedi, hogy elvégezze a dolgát, de megkéri, had maradjon ott a kihallgatásra, hozzátartozónak vallja magát. 
- Beszélni szerettem volna magával, de ez még ráér, csak kérem... Maradhatnék? Zoe barátja vagyok, tudnom kell, hogy van, megijedtem, mikor megtudtam mi történt.
A rendőr vacillál pár percig, nem tudja, mit is mondhatna. Mivel semmi olyan érvet nem tud felsorolni, ami az ellen szólna, hogy ne lehessen ott egy kihallgatáson. Így hát a fiú ott marad, az üveg másik oldalán pedig Zoe ül az asztalnál, vele szemben a rendőr. Zoe keze valósággal remeg, a távolból is látni lehet. Vincent nincs egyedül, egy másik rendőrrel áll az üveg előtt, időközben pedig odaér egy pszichológus is, akit még Mr. Booth hívott oda. 
A lány maga alatt van. Jobban, mint valaha. Úgy érzi, most megtudja az igazságot, pedig ez nem így van. Kétségbeesett. Fél. Szenved. Ahogy a rendőr folyamatosan beszél hozzá, a történtekről, Blake-ről, kezd összeállni neki a kép a fejében, minden értelmet nyer számára. 
Vincent elmosolyodik, Zoe egyre ingerültebb lesz, újra. A rendőr otthagyja a lányt, visszamegy a másik szobába, még mindig nézik Zoe reakcióját, ő pedig talán semmit sem tud arról, hogy látják.
- Miről akart velem beszélni? - kérdezi a rendőr Vincenttől.
- Talán jól gondolja. Zoe-nak kezelésre van szüksége, amit elmondott, az egy mese - hazudik szemrebbenés nélkül, a rendőr meglepően, bólogatva hallgatja tovább. - Nagyon megviselte, amikor elveszítette Blake-t, tényleg, rettenetes időszakon ment át azokban az években. Most sokkal többről van szó, eltűnt otthonról majdnem egy teljes hétre, semmit sem mondott, elment. Nem vagyok pszichológus, persze, de mint a barátja, közelebbről látom a helyzetet, és tudom, hogy Zoe-nak a kezelés lenne a legjobb megoldás, mondjuk egy elmegyógyintézetben.
A rendőr nem furcsállja az érvelését, hiába azt sem tudja, ki az a fickó. A pszichológussal hosszasan beszélnek a dologról, Vincent komoly tekintettel bámulja a lányt az üvegen keresztül. Tudja, hogy hamarosan beválik a tervük. Ez már nem bukhat el, de sokszor már a fiú sem tudja, ezzel kinek ártanak, és kinek tesznek jót. Elvégre Zoe a külvilágban megőrülne Blake nélkül. Ha az elmegyógyintézetben lesz, talán elfelejti, kezeléseket kap majd, és mire kijön, minden jóra fordul. Vincent és Marina eltűnnek, Blake egy teljesen más országban él. Zoe új életet kezdhetne utána, feldolgozva az elmúlt napok összes eseményét. Így lenne jó mindnyájuknak, minden hátsószándék nélkül. Így kell lennie.
Mivel Zoe Monroe elmúlt már 18 éves, nincs szükség nevelői beleegyezésre ahhoz, hogy akár pár hét megfigyelésre is bent tartsák. Szükség van arra, hogy a pszichológus ezt elrendelje. Elrendeli. Eközben Zoe nem tud semmiről, a saját szellemi világával van elfoglalva, hamarosan tényleg megőrül.
Szörnyű, hogy őrültnek állítják be, pedig nem az. Minden úgy történt a napokban, ahogy ő elmondta, nem hazudott semmiről, mindent elmondott, de nem hisznek neki. Nem, mert van rá bizonyítékuk. Egy hozzátartozó is megerősítette, hogy a lánynak komoly kezelésekre van szüksége, így már csak a pszichológusnak kell megállapítania, valóban ez-e a helyes út. Zoe számára igen. Ő bármit gondol, még saját magát is képes elhitetni azzal, amit mindenki mond körülötte, mígnem ő is bevallja: megőrült.
Ez nem igaz. Zoe egy gyönyörű, intelligens lány. Rengeteg érzéssel. De őrült, az nem.
Soha többé nem látja majd Blake-et, akkor sem, ha kiengedik majd az elmegyógyintézetből. Azt hiszi, meghalt, elhiszi, hogy halott, és már akkor is beképzelte magának, hogy él. Pedig ez nem igaz, Blake még mindig él, talán egyszer még láthatja Zoe-t. Talán nem.
Mindenesetre Vincent látogatni fogja, az biztos. Minden nap meglátogatja, beszél vele, persze Zoe nem tudja, ki is ő. Csak jól fog esni neki, hogy foglalkoznak vele, látogatják, csak miatta mennek el oda, beszélnek hozzá, együtt nevetnek, fehér falak között is, de így van. Vincent kedves fiú. Kár, hogy a nővére nem olyan. Nem minden testvér lehet még csak hasonló sem. Marina persze nem tud arról, hogy Vincent minden nap látogatja majd a lányt az elmegyógyintézetben, de erről nem is kell tudnia, mindenkinek jobb így.
Zoe szülei. A rendőrök pár óra leforgása után már átadják az ügyet a Szent Erzsébet Kórháznak Washingtonban, onnan fogják értesíteni őket. Ki tudja, látogatják-e majd őt, hiszen a fiuk is éppen kórházban fekszik, csak nem emlékszik semmire, és senkire.
Mi történt a többiekkel? Mindenki más országban van. Louis emlékszik Zoe-ra, de csak egy kicsit, mint egy lányra az utcán, csak éppen ő a húga.
Lia-t kómában tartják, ki tudja még, mennyi ideig. Egyelőre még nem próbálták meg felébreszteni.
Will. Willt átszállították egy európai kórházba, olvasni tanítják.
Chris nem is próbálkozhatott. Megölték, Zoe tette.
Madison öngyilkos lett. Talán érthető.
Mindenkire máshogy hatott ez a dolog. Ők mindent elfelejtettek, szándékosan, Blake miatt. Zoe nem. Zoe emlékezetében örökké élni fog Blake, a többiek, az a hat nap, amit ott töltöttek, ahogy Blake hozzáért, boldog, szomorú pillanat egyaránt. Ő járt a legrosszabbul. Emlékezni fog mindenre, mindig, mindenhol.
Zoe-t pár óra múlva szállítják át Washingtonba. Beletörődött. Így lesz jó.

3 megjegyzés:

  1. Drága Vivian!

    TE JÓ ÉG! Megint megcsináltad, megint szavak nélkül maradok a részed után, ami nem semmi teljesítmény. Komolyan próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy semmit se hagyjak ki, de annyira nehéz, amikor egy ilyen fantasztikus befejezést olvashattam.
    Na, amikor elkezdtem már sejtettem, hogy jó lesz, hiszen nem mindennapi történetbe kezdtél bele. Az első pár részt azt hiszem egyszerre olvastam el, akkor még nem volt ilyen jó. Persze akkor is csodálatos volt, ezt most nem úgy értettem, de hát érted... Ahogy haladt előre a történet egyre inkább kirajzolódott, hogy mégis miről is van itt szó, mi a lényeg, a karakterek összetettebbek és ezzel együtt izgalmasabbak lettek. Hihetetlen módon megcsavartad a szálakat, olyan fordulatokat tettél bele, amikre sose számítottam volna, ez és fantasztikus! Fantasztikus vagy, amiért ilyen csodát írtál, és azért is, amiért egyáltalán végig írtad! Köszönöm szépen, hogy olvashattam, egy élmény volt, de komolyan, imádtam, az egyik kedvenc blogom! :') <33333333333

    Rengeteg puszi, Azy

    UI: Szomorú vagyok, amiért vége van... :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azym!
      Annyira túlzol szerintem, mindenesetre tényleg iszonyatosan örülök a szavaidnak, el sem tudod képzelni mennyire sokat jelentenek! Aranyos, hogy azt hitted ez a legvége, de ez mindenkivel megesik, nincs gond.:)
      Jézusom, el sem hiszem, hogy ilyen véleménnyel voltál/vagy a történetről! Dehogyis vagyok fantasztikus, aww annyira édes vagy de tényleg, én köszönöm, hogy olvastál, végig, és mindig írtál ide, és elmondtad a véleményedet, és számíthattam rád, nagyon köszönöm, iszonyú sok hálával tartozom ezért! Ne mondd ezt, mert a végén még én is sírni fogok. :(<3333
      Millió puszi,
      Vivian

      Törlés
  2. Drága Vivian!
    Már akkor is mondtam, hogy mennyire tetszett ez a rész, amikor bemásoltad nekem üzenetben. Remekül megoldottad, bennem minden kérdés válaszra talált. Talán egyetlen egyet kivéve. Vincent. Hogy lehet ilyen "kedves". Mert igazából szerintem az, hogy meglátogatja meg ilyenek igenis annak számít, nem? Nagyon szomorú vagyok, amiért vége a blognak, viszont izgatottan várom az epilógust - igen, tudom, hogy fenn van, igyekszem utolérni magam <333 Köszönöm, hogy megírtad ezt a történetet és köszönöm, hogy olvashattam <3
    Millio puszi xx

    VálaszTörlés