2014. június 22., vasárnap

14 - Vége, mert véget kell érnie

Drága olvasóim!
Az utolsó előtti rész... Jaj, belegondolni is rossz, hogy körülbelül két hét -az utolsó rész, az epilógussal együtt ugyan így hétvégén érkezik, ergo hetente-, és vége. Még nem szövegelek, mert az még ráér, szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy remélem tetszik a rész, és azt is, hogy ami a történet során felmerült bennetek kérdés, választ kaptok rá ebben a részben, ha pedig nem, akkor... akkor fogalmam sincs mi van. Szóval, jó olvasást kívánok, örülnék, ha ismét leírnátok, mit gondoltok, illetve arra is kíváncsi lennék, hogy Ti milyen véget képzeltek el a történetnek. Tehát boldoggá tenne, ha mindenki -vagy legalábbis néhányan- leírnátok, hogy mire gondoltatok, szerintetek hogy végződik, elvégre még van hátra egy rész, és epilógus is. Köszönöm, hogy vagytok, imádlak Titeket, és kellemes nyarat kívánok!<33
Sok puszi,
Vivian

Zoe Monroe
Birdy - Shelter
Kétszer járom körbe az egész területet, mindenhol végigmegyek. Sehol senki, és semmi. Mi történhetett, hogy mindenki eltűnt? Blake is, mindenki. Teljesen egyedül érzem magam, és hiába akarnám megragadni a pillanatot, félek egyedül. A többiek vajon élnek még? Kijutottak már? Itt hagytak volna, egyedül, magamra maradva? Ha nem, és itt vannak még, az lenne a helyes, ha értük mennék, hiszen ki kell őket vinnem innen. De miért nekem? Miért én vagyok az, akinek el kell végeznie a munkát, és az egyetlen, aki a szerelem miatt szenved. Hiszen viszont szeret! Semmit sem ér, két személyisége van. Az egyik gyűlöl, a másik szeret. Szerencsétlen helyzet, és egyre inkább érzem úgy, hogy nem fogom túlélni. Ellentmondok mindennek és mindenkinek, nem élem túl, feladom és kész. Viszont ha meghátrálok, már majdnem a célnál, soha nem látok többet napfényt. Soha nem látom többet a szüleimet, a barátaimat, a bátyámat… Soha nem fogom megtapasztalni milyen az igazi szerelem, hiszen én is megőrültem.
Mi lesz, ha kikerülök innen? Kijutok, és, hogyan tovább? Fel kellene jelentenem Blake-t? Vagy orvoshoz vinnem? Szeretem őt, nélküle élnem képtelenség lenne. Viszont úgy, hogy hasadt személyisége van, nem tudnék vele élni, lehetetlen. Egyáltalán hogyan kerültünk ide? Tényleg miattam kerültünk volna ide? Annyi kérdés cikázik a fejemben, de egyikre sem kapok választ. Miért nem? Mert senki sem tudja.
Mindjárt vége. Akarom, hogy vége legyen. Akárhogy legyen is vége, vége lesz, mert eljön a hatodik nap, és tovább már úgysem folytatódhat. Vagy hazudott volna? Bármi lehetséges, Te jó ég, csak most gondolok bele, hogy mennyi minden történt. Hányszor akartam pár nap leforgása alatt meghalni, majd gondoltam azt, hogy minden tökéletes, mert Ő itt van. Túléltem ezeket, akkor ezt is túlfogom, bármi is történjen innentől kezdve! Mintha egy új élet kezdődne, elfelejtettem mindent, ami az első nap előtt történt velem, és ez rémisztő. Minden apró gesztust, minden rövid momentum kiment a fejemből, bármely ünnepkor, a gimnáziumi évekből, de miért? Mert megőrültem
- Blake! – kiáltok utána kétségbeesetten, az eddigi tervem, hogy egyszerűen kisétálok, szertefoszlott, mint az a reményszál, amibe egészen addig kapaszkodtam, míg megtudtam, Blake beteg. Ki akarok jutni, hogyne akarnék? De nem akarok nélküle menni, vagy megyünk, vagy maradunk, és Vele képes vagyok maradni is. Meg tanulom kezelni a helyzetét, nem vagyok hajlandó nélküle élni tovább, és nem is fogok.
Hülyeségeket beszélek.
Fuss, amíg tudsz!
Ez egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltem!
Miatta érzem ezt. Ő az, akiért tűzbe tenném a kezem, és mélyen ezt évek óta tudom, csak épp elfelejtettem. Azt hittem nem igaz, ami köztünk volt, mert gyerekek voltunk, de most már belátom, hogy ez a részemről nem csak egy fellángolás. Azt is tudom, hogy ez egy reménytelen szerelem. Több okból is reménytelen, de képtelen vagyok átgondolni a lehetőségeket. Talán mert mindegyik csak egyszerű hit, nem lesz belőle semmi.
- Blake!
- Blake nincs itt.
- Mit csináltál vele? – ordítok a hang felé, de nem látom a tulajdonosát.
- Nem tettem semmit.
- Nem bírom ezt tovább! – dühösen a hajamhoz kapok és megszorítom, gyűlölöm ezt! A hangot, elakarja hitetni velem, hogy tényleg megőrültem!
Térdre rogyok, kezemet a talajon tartom, összeszorítom a fogaimat, hogy ne érezzem a fájdalmat. Szemeimet szorosan lehunyom, hiába, folyamatosan ugyanaz a kép játszódik le előttem.
A halálom.
A veszteségem.
A végzetem.
- Zoe! – Blake sietős léptekkel sétál felém, mikor ideér óvatosan felhúz a földről, és szorosan magához ölel. Szükségem van a közelségére, az ölelésére, az illatára, a vállába fúrom a fejem, és fogadni mernék, hogy kívülről úgy nézünk ki, mint egy boldog pár. A körülmények egyáltalán nem a boldogságot jelképezik, a kapcsolatunk sem ilyen, a látszat néha csal. Ideges vagyok és félek, mert nem tudhatom, mi következik ez után, hogy hamarosan vége, egy hatalmas fátyol borítja a jövőt, pár órára előretekintve is. Lelkileg már régen összetörtem, és tudom, már nem én irányítom az életem. Nincs is életem.
Melengető érzés fog el, ahogy Blake karjaiban vagyok. Nem sírok már, inkább mosolygok. Hosszú órák után talán először. De mégsem azért mosolygok, mert boldog vagyok. Az elkeseredés miatt, valóban a karjaiban vagyok, talán utoljára.
- Elviszel engem innen, igaz? Ugye elviszel? – kapaszkodok erősebben a hátába, jobban hozzásimulok, visszatartom a levegőt, hogy biztosan halljam a válaszát.
- Nem engedhetlek el – néz le rám, mosolyog. Olyan ártatlanul mosolyog, mint aki nem is érti, mit mond. Nem is értené, min akadok fel, miért rémülök meg a kijelentése miatt.
Összezavarodtam miatta. Ezen nem tudok már változtatni, sose tudom, mit érez, mit gondol, hogy érti azt, amit mond. Soha. Félek rákérdezni, megkérdőjelezni a válaszát. Pár nap alatt olyan tekintélye lett a szememben, hogy csak a legkülönösebb pillanatokban merek ellenkezni vele. Persze sokszor nem hagytam magam, viszont az mind csak az idegességemnek tudódott be, nem gondoltam át többször, mit teszek. Kíváncsiság fog el, ha arra gondolok, mi lesz ezután, valóban itt tartana? A többieket is? Louist is?
- Hol vannak a többiek? - csak most jutok el odáig, hogy kibontakozzam az öleléséből, remegő végtagokkal nézek rá.
- Kint.
- Hogyan?
- Kivittem őket. Nem emlékeznek semmire, még a saját nevüket sem tudják. Balesetként könyvelték el, kórházban vannak - mosolyog továbbra is, a sírógörcs törik rám. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt tette, egyáltalán hogyan? Kivitte őket, tett velük valamit! Ha most odamennék a bátyámhoz, meg sem ismerne? Nem tudná ki vagyok, nem tudná mi történt itt? Nem emlékezne a gyerekkorunkra, a szüleinkre, a lányára? A többiek sem? Blake tényleg egy pszichopata, nem tudom elhinni, hogy ezt tette, nem! Velem is ezt teszi majd? Ezt melyik énje tette? Már semmit sem értek.
- Ne hidd azt, nem úgy intéztem, hogy egy kórházban legyenek. Tudod, miért mondtam neked, hogy csak miattad vannak itt? Mert ha Te nem vagy, nem ejtem foglyul őket sem. Őket csak azért hoztam ide, hogy ne legyél egyedül - vigyorodik el, el nem tudom képzelni, mi zajlik a fejében. - Nem emlékszel, hogy hol voltatok, mielőtt idekerültél? Abban az étteremben, tudod, amit úgy szeretsz! - lelkesedik fel hirtelen. A szívem egyre hevesebben ver, érzem ahogy a pulzusom is az egekbe szökik. Mintha valami hullám sodorna, és csak sodor, sodor, hozzám vágja a tényeket, a titkokat, a kérdéseimre választ kapok, és a végén mi marad? Semmi. A hullám mindent elsodor.
Elena a kezemet szorongatva ugrált, felettébb izgatott volt, amiért a kedvenc éttermében ebédeltünk. Leültünk egy szabad asztalhoz, és az étlapot kezdtük el böngészni.
Ahogy lejátszódik előttem a jelenet, minden apró tényt észreveszek, amiről eddig fogalmam sem volt.
- Hozhatok valamit? - egy kissé barna bőrű pincérnő jött az asztalunkhoz, óvatos mosolyt ejtve Elena felé, aki rögtön sorolni kezdte, hogy mit szeretne enni. A pincérnő fiatal volt, mint itt mindenki, még talán nálam is fiatalabb. Felvette a rendelésünket, és már tovább is állt.
Madison. Madison volt a pincérnő!
A mögöttünk lévő asztalnál hangos nevetés harsogott fel, egy meglehetősen sok főből álló főiskolai társaság ült ott. Kissé hangosan is beszélgettek így hátrafordultam, csak hogy megnézzem, minden rendben van-e. Igazából dühített a jókedvük, magam sem tudom miért. Látták, hogy néztem őket, de nem szóltak semmit, csak az egyik srác tett megjegyzést rám, de már csak az orra alatt. Louis biccentett, jelezvén, ne foglalkozzak velük, próbáltam úgy tenni. Felálltam és kisétáltam a mosdóba, a társaság előtt ellépkedve a velem egyidős, szőkés férfire néztem, aki megjegyzést tett rám. Már a sírás kerülgetett, láttam, hogy ő is rám nézett, de inkább minél előbb elmentem mellettük, egyenesen a mosdóba.
A srác... Hiszen az Will! Újból könnyek kezdik szúrni a szemem, Blake élvezi, hogy így lát.
Nagy levegőket vettem, hogy valamilyen szinten lenyugodjak, és ne tegyek semmi olyat, amit megbánnék. A mosdóban megmostam az arcom és a kezem, farkasszemet néztem a tükörképemmel. Nem akartam, hogy ilyen emberré váljak. Olyan lettem, mint mindenki más.
Kilépve a helyiségből, megcsapott a tömény férfi parfüm illata, de nem akartam nézelődni, hogy kié lehet, nem is érdekelt túlzottan. Nem egyenesen az asztalunkhoz mentem vissza, próbáltam messzebb és több asztal mellett elmenni, minthogy újra azelőtt a főiskolai társaság mellett menjek el. Az egyik asztal mellett elhaladva megbotlottam a szék lábában, az ott ebédelő csinos, szőke lány és édesanyja egy kissé furcsán néztek rám, örültem, hogy nem estem el. Végül elengedtek egy félmosollyal, miután sűrű bocsánatkérések után otthagytam őket.

Szőke, csinos lány... Lia...
Tovább mentem, vissza az asztalunkhoz, ahol Elena már evett is, Louis előtt nem láttam még ételt. 
- Lisztérzékeny vagyok - mondta egy másik pincérnek egy srác, vadul csóválva a fejét. Akaratlanul is rájuk összpontosítottam, addig vitáztak, míg a pincér felajánlotta, hogy készített valamit a séffel, a fiú beleegyezett, majd tovább társalgott a barátnőjével. A pincérnő két tányérral érkezett hozzánk, az egyiket Louis elé, a másikat elém tette le, és jó étvágyat kívánt. 
Chris!
- Mire kellek neked? - kérdezem tőle szipogva, könnyeimet nyelve.
- Ne hülyéskedj, Zoe, hiszen szeretlek - lép közelebb, megfogja a karomat. - Együtt kell lennünk.
- Te beteg vagy, hagyj békén! - tépem ki a karom a szorításából, óvatosan hátrálni kezdek. A kis lámpák fénye pislákolni kezd, elősegítve azt, hogy valóban egy horrorfilmbe képzeljem magam.
- Nem tudsz mit tenni, hiába futsz... - nevet fel.
- Két perc múlva bomba robban, maga alá temetve minket is. Együtt lehetünk, örökre!
Beszédstílusából tudom, igazat beszél. Tényleg igazat beszél. Kikerülve őt, futni kezdek afelé, ahonnan ő jött. A lámpák fénye még mindig pislákol, lassan végleg kiégnek, én pedig csak futok.
Ez az egész egy kibaszott labirintus!
Kétségbeesetten nézek körül, a hely mintha forogna körülöttem. Tovább futok, szinte már hallom a kattogást, ami jelzi, hogy vége. Egy régi faajtóhoz érek, de nem nyílik.
Minden erőmet összeszedve rúgok bele az ajtóba, ami megrándul, de nem enged utat. Még egyszer belerúgok, az ajtó kitörik, egy pillanatig napfényt látok, de abban a percben, hogy kilépek, iszonyat nagy hangot adva magának, a hely felrobban, a romok pedig maguk alá temetnek engem.
Könny áztatta arca megenyhül, az egy méter távolságot közöttünk egyszerűen átlépi, én is elengedem az ollót, valahogy nem tud foglalkoztatni, hogy a kezemből ömlik a vér. Lassan emelem meg az elvágott csuklómat, megfogom a tarkóját és magam felé húzom, ajkaim érintik az övét. Az idő megáll, a patak nem csobog tovább, gondolataim megszűnnek. Kérdéseim előjönnek pont úgy, mint az érzelmeim, a vér pedig csak lefolyik a nyakán, összekenve ezzel a fekete pulóverét. Körülöttem minden megszűnik létezni és nem engedem el, csak csókolom Őt. Egyetlen egy kérdésemre kapok választ, ami ebben a pillanatban tényként bizonyosul bennem. Szeretem.
Amit érzek, úgy gondolom leírhatatlan.
Amit gondolok, az szembefordul a valósággal, nem mondhatom ki, nem is gondolhatok rá.
Amit ő érez, az talán nem az, amit én érzek. Amit én érzek, az a vég.

4 megjegyzés:

  1. Drágám!
    Nos, ide is eljutottam és bár tudtam, hogy fel fog robbanni az épület, hiszen kiszedtem belőled a részleteket, igencsak meglepett, a fejezet. Kezdve azzal, hogy hogyan kerültek oda a többiek, arról már nem is beszélve, hogy kijuttatta őket. Szerintem mélyen legbelül Blake két része összekeveredett a végére. Mert ha valakit igazán szeretsz, akkor nem létezik, hogy fel akarod robbantani egy nagyobb cél -- jelen esetben a szerelem - nevében. Vagy tévedek? Mindenesetre nagyon tetszett és akkor most neki is kezdek annak, amit elküldtél <33
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendiom!
      Nagyon örülök, hogy tetszett, bár egy kicsit későn válaszolok már a kommentedre, ennek ellenére nagyon sokat jelent, hogy mindkét részről elmondtad a véleményedet, iszonyú hálás vagyok érte!<33
      Sok puszi,
      Vivian

      Törlés
  2. Drága Vivian!

    Eszméletlenül sajnálom, amiért csak akkor érkezek ide, amikor már régen felkerült az epilógus! Hamarabb is szerettem volna, hidd el, viszont remélem nem haragszol, amiért így utólag pótolom be a lemaradásomat!
    Aztán a rész... TE JÓ ÉG! Hogy vagy képes minden egyes résszel felülmúlni magadat, mondd csak?! Hihetetlen, amit csinálsz, imádtam ezt a fejezetet, hogy rájött mindenre, hogy tényleg kezd lezárulni az egész történet. Annyira megdöbbentem, amikor kiderült, hogy mindenki abban az étteremben volt, és ez az összefüggés, oh, a francba, tényleg teljesen lesokkolódtam! És a vége... hát az valami fenomenális, nincsenek rá szavak, mennyire imádtam! Elképesztő tehetséges vagy, én pedig már rohanok is tovább az epilógusra! <33333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azy!
      Ne sajnálj semmit, a lényeg, hogy előbb-utóbb elolvasod, ami már így is rengeteget jelent nekem! Haha, az epilógus még nem került fel, csak az utolsó rész.:DD
      Annyira boldoggá tesz, hogy ezt írod, tényleg, el sem hiszem! Dehogy vagyok elképesztő, jaj, annyira örülök, hogy ezt írod, nagyon köszönöm, rengeteget jelent, hogy így utólag is itt vagy, és végig itt voltál!<333
      Sok puszi,
      Vivian

      Törlés