2014. május 4., vasárnap

13 - Nekem is nehéz

Drága olvasóim!
Mint mostanában mindig, tanulás helyett folyamatosan mással foglalkozok. Elhatároztam, hogy a blog 15 részes lesz, ezt a részt is hosszabbra terveztem, de két részre bontom úgymond, szóval a következő nagyjából összefügg ezzel, ezeken kívül pedig lesz még egy-két rész a hatodik napról, aztán egy epilógus. Hamarosan vége van. Jaj, nem akarok erről beszélni, mert tényleg elbőgöm magam!
A múlt héten szerecsendio készített nekem egy új trailert, ami a másodk évad, vagyis a 10. résztől számítva, a második évad trailere lett. Én imádom, szerintem iszonyú jó lett, szóval érdemes nektek is megnézni, az oldalsávban megtaláljátok!
Illetve tegnap csinált még velem egy interjút, amit ezúton is nagyon szépen köszönök neki, az oldalakhoz is kifogom rakni, ha lesz időm, de addig is a blog linkjén olvashatjátok: Interjú bejegyzése
Szeretnék még megköszönni újra mindent, a kommentekre igyekszem válaszolni, igyekszem a következő részekkel is, és tényleg, minden tőlem telhetőt beleadok! Köszönöm a bétámnak, szintén szerecsendionak, hogy átolvasta a részt, és kijavított!<33
Rengeteg puszi, sajnálom, hogy ennyit beszéltem,
Vivian

Zoe Monroe
Rémült arckifejezésemről tükröződik, hogy most jobban félek, mint valaha, mégis elképesztő düh tölti el a testem, pedig nem kellene dühösnek lennem. Tudom, hogy Blake semmiről sem tud, nem tudja mi történik vele, és ez felbosszant, mert két tűz közé keveredtem, és fogalmam sincs mit tegyek. Ezek szerint igaz volt? Igaz volt minden szava, az, ahogy azt mondta szeret. Gondolni sem mertem volna erre, hirtelen mégis minden értelmet nyer. Talán nem minden, és félek, hogy hamar visszatér a másik személyisége, a bunkó, akaratos személyisége, amit legszívesebben megölnék. Azt hiszem, tényleg megölném.
Üveges tekintettel nézek Madisonra, akinek egy hatalmas, gúnyos mosoly jelenik meg a szája szélén. Ettől lettem mérges, pontosan ettől! Tudott mindenről, tudott az egészről, ahogyan itt mindenki, aki fogva tart minket! Mindenki, ő is tudott róla, és nem tesznek semmit. Dolgoznak neki, megteszik amit mond, és le se szarják, hogy beteg, és segítségre van szüksége! Mit is vártam tőlük? Rohadtul nem értik a lényeget, bennük van a hajlam, és ennyi! Nem éreznek, nem tudják, mit tesznek, nem tudják, miért teszik! Pont mint Blake.
- Te végig tudtad – dolgozom fel a dolgokat, még mindig Madison szemébe nézve. A falnak dőlve, a teste mellé engedett kézzel áll, és mosolyog. Mosolyog rajtam.
- Te végig tudtad, és nem mondtál semmit! – üvöltök rá, felállok és kapálódzok, hátha valahogy sikerül kiszabadulnom. Az agresszióm általi adrenalin szintem miatt több erő van bennem, mint valaha, így az sem jelent akadályt, hogy egy szék van a hátsó oldalamon. Majdnem nekiesek, megpofoznám, de Blake hátulról lefog. A lány arckifejezése nem változik, ugyanúgy mosolyog, mint eddig. Épp ez az, ami felbosszant, valamin le kell vezetnem a mérgemet, és egyáltalán nem nézem jó szemmel, hogy ezt Blake nem engedi.
Maga felé fordít, lehámozza a kötelet a kezemről, a szék hátulról a földre zuhan, kezeimet magam mellé engedem, villámokat szóró tekintettel nézek a szemébe. A keze közé fogja az arcomat és megcsókol, de olyan szenvedélyesen, hogy forogni kezd velem a világ.
Megnyugszom.
Megnyugtat, bár tudom, nem ez volt a célja. Nem azt akarja, hogy megnyugodjak, azt sem tudja min kaptam fel a vizet! Ő sem ért semmit, nem tud semmiről.
Visszacsókolok, kezemmel már leállítanám, de nem akarom. Elképesztően fura helyzetben vagyok, ő is abban van, és nem tudom mit tegyek. Egyszer megmutatkozik az a személyisége, amivel most is levesz a lábamról, egyszer pedig az, akit gyűlölök. Meggyűlölteti magát velem, a végén még az lesz, hogy utálni fogom, mindkettőt. Nem akarom, hogy ez bekövetkezzen, épp ezért tennem kell valamit!
Elenged, mélyen a szemembe néz, de nem mond semmit. A fülem mögé simítja a hajamat, lelkiekben már régen felkészültem arra, hogy bármikor, bárhogyan előjöhet a másik énje. Mondhatja most, hogy szeret, legközelebb nem emlékszik rá. Mondhatja, hogy kivisz, hogy nem árt nekem, később másképp gondolja, és elfelejt mindent. Mindent. Nem tudok így élni. Nem akarok így élni, hogy bármelyik pillanatban gyilkossági kísérleten töri a fejét, képes lenne bárkit megölni, hiszen még mindig egy pszichopata. Ezen már nem lehet változtatni. Én is bármikor átgondolhatok mindent –hisz az egyik énjét gyűlölöm, míg a másikat szeretem. Lehetséges ez? Ha nem is, bármikor változhat. Ahogyan a céljaim is megváltozhatnak, az övéi is, Madison pedig azt tesz velem, amit akar, Blake jelenléte nélkül. Ez tesz erősebbé.
- Bármit megtennék érted – suttogja halkan, hogy csak én halljam. Ajkainkat két centi választja el egymástól.
- Tudom.
- Soha nem engedném, hogy bántsanak – folytatja.
- Tudom.
Próbálok magabiztosnak tűnni a szemében, mert lehet, ezzel tarthatom őt itt, ezért nem engedhetem, hogy elmenjen, és más jöjjön helyette. Nekem is nehéz. Nehéz odafigyelni arra, mit mondok, nehéz kontrollálni a tetteimet, a gondolataimat. Nehezemre esik megállni, hogy akkor boruljak a nyakába amikor kedvem tartja, ahogyan azt is, hogy akkor vágjak szét mindent, amikor akarok, amikor meg kell tennem.
Intelligens, érzékeny, szenvedélyes –miért kellene megváltoznia?
Dühítő pszichopata –továbbra sem tesz semmit.
Nem tudom megakadályozni. Tehetetlen vagyok, pedig nekem kellene a legtöbbet megtennem érte, nem fordítva. Mit tud tenni értem? Kivisz innen, de nem tenné, mert rögtön az elhatározása után visszatérne a másik személyisége. Bánt. Csak bántani tudna, és félek, hogy előbb-utóbb tényleg megteszi.
- Irritál az arcodon az a szenvedés – csattan fel hirtelen Madison, szemeit összehúzza, úgy érzem, ha tekintettel ölni lehetne, már régen megtette volna. Nem a szenvedésem irritálja. Hogy ne szenvednék? Elvárja tőlem, hogy boldog legyek, miközben napok óta itt vagyok, napok óta érnek a csapások, és nem tudok mit tenni! Ellentétben vele, aki egyszerűen megoldotta az egészet azzal, hogy átáll, és feladja. Megfutamodott. Gyáva.
Az egész lényem idegesíti, hogy ő soha nem lehet olyan mint én. Csak egy felfuvalkodott kis picsa marad, aki túl fiatal még, hogy felfogja a dolgokat. Hogy tapasztalja az igazi fájdalmat, a szenvedést. Nem tapasztalt ő még semmit, csak azt a fajta fájdalmat, ami a szüzesség elvesztésével jár, hogy is tapasztalhatott volna mást? Alig élte az életét, mielőtt idekerült, nem tett le semmit az asztalra, hogy elismerést érdemeljen. Én sem, ez tény. De én éltem. Mostanra már nem teszem.
- Hagyj csak figyelmen kívül, azt hiszed jól teszed. Lesz ez még fordítva is – csak úgy köpi a szavakat, egyre inkább felbosszantom magam rajta, nem lenne szabad. Uralkodnom kell magamon. Blake összezavarodott, a fejét fogva csúszik le a földre, hátát a falnak dönti. Megrémiszt a látványa, nem tudok hozzászokni a dologhoz, félek, hogy most jön az, amit egyáltalán nem akartam, és minden olyan hirtelen történik, hogy alig tudom követni.
Olyan, mintha szörnyeteggé változna át, mintha valami misztikus jelenetet tárnának a szemem elé. Eddig nem így változott meg, nem is voltam tanúja annak, ahogy hirtelen egyik személyiségéből, a másikra vált. Nem akartam tanúja lenni, nem is értettem, hogy hogy csinálja, de most már tudom, semmi köze hozzá. Nem ő akar megváltozni, nem ő akar személyiséget váltani, azt sem tudja, hogy van másik.
Megtörténik az, amit gyűlölök: idegenként tekint rám.
- Blake, nézz rám, hallod – ragadom meg az arcát, felnézek rá, a szívem század másodpercenként dübörög. – Kérlek, hallasz engem?
- Hogyne hallanálak – szedi le a kezemet az arcáról, a füléhez nyúl, megsimítja azt, mintha kiabáltam volna vele, és fájna a füle. Dühítő, hogy úgy csinál, mintha a szimpla hangom ártana neki. Pedig így tesz, és tudom, hogy ez igazából nem ő. Nem ő, ez nem az igazi énje, ezt tudom, de nem bírom! Hozzá kell szoknom ahhoz, hogy itt semmi sem úgy történik, ahogy eltervezem, ahogy én akarom.
- Csak egyszer nem vágnál ilyen arcot – közli szemrebbenés nélkül. Felkelt bennem azt az oldalamat, amit kevésszer mutatok, és ezt mindig, folyamatosan megteszi! – És máris jobb napom lenne, lehengerlő vagy.
Csak mondja, egyszerűen kikerül, és Madisonhoz lép. Előtte még rám pillant, teljesen idegennek tűnök a szemében, látom, ahogy végigmér, aztán a reakciómra kíváncsi… Amikor megcsókolja a lányt. Lesmárolja, de olyan vadul és szenvedélyesen, mint ahogy még engem sem csókolt soha, és ha tehetném, most azonnal kirohannék a világból, esetleg felakasztanám magamat.
Olyan szinten beletipor a lelkembe, mint még soha ezelőtt. Nem tud semmiről. Nem tudja, mi van köztünk, és hiába tudom, hogy ez nem ő, mégis bánt, mégis dühös vagyok rá, mégis szeretem! Bele kell törődnöm: soha nem lehet teljes mértékben az enyém, és én sem leszek az övé. Ez nem szerelem.
Kapva kapok az alkalmon, és sietősen elrohanok. Elsősorban azért, mert nem akarom végignézni, nem tudom végignézni azt, amit ők csinálnak, és egyszerűen el akarom felejteni a történteket, én ezt nem bírom!
Fogalmam sincs, követnek-e vagy nem, utánam jöttek-e vagy nem, ezt ők tudják. Nem mondom, hogy nekem már mindegy, mert nem. Itt az alkalom, hogy véget vessek mindennek, hogy vége legyen, és kijussak. Menni fog. Hiszek magamban.
A következő percek hatalmas fordulatot adnak az egésznek. Megtalálom a szobát, ahol Blake-kel először csókolóztam, az emlékezetemben keresgélve pedig rájövök, hogy azok a fiókok az asztalnál rengeteg olyan dolgot rejtegetnek, amik még a hasznomra válhatnak. Villámsebesség szerűen nyitom ki őket és pakolok ki mindent, amit találok, csak tapogatni tudok, mert teljes sötétség borítja a helyet. Hamar úrrá lesz rajtam a bátorság és akaratosság, a félelmem valahogy eltűnik, és kizárok mindent, ami nem a célomat létesíti. Ha lenne itt valami ruhadarab, amit felvehetnék, már régen átöltöznék, de nincs semmi, így a nadrágom zsebébe teszek néhány injekciót, amiket a fiókban találtam. Végigtapogatok az asztalon, ceruza, olló, valami tojás alakú… Az ollót sebesen csúsztatom a nadrágomba, a zsebeim már megteltek. A homlokomhoz nyúlok és letörlöm az izzadságcseppeket, majd teljes nyugodtsággal ragadom meg az ovális alakú, kis dolgot, bár nem tudom mi az, talán még hasznomra válhat. Bármit fel tudok innen használni, ha arról van szó, hogy most kijutok.
Idegesen, próbálok csendben közlekedni, és bár minden erőmet összegyűjtöm ahhoz, hogy semmiképp se tévedjek el, azt hiszem ez nem fog összejönni.
Túl sok a szoba, túl sok az ajtó. Rengeteg akadályba ütközök, amiket teljes egyszerűséggel átléphetnék, de az érzéseim nem engedik, perceket időzök el. Szinte szívroham tör rám, amikor a legkisebb hangot is meghallom, gyorsan benyitok a legközelebb lévő ajtón. Deja vu érzésem van, elképesztő.
Monitorok.
Kamerák, amik minden helységet vesznek.
Megfigyelhetek mindent, láthatom, hogy hol vannak a többiek, hogy hol tartózkodik Blake, és az utóbbi 24 óra történéseit is.
Körülbelül 10 képernyő van elhelyezve a falon, az asztalon, polcokon összevetve, próbálok mindegyiken felmérni valami használhatót, eszméletlen ez az egész. Kidülledt szemekkel bámulom az összes monitort, amikor az egyiken felfedezem Madisont. Egyedül van, pont ott, ahol nemrég voltam én is, megrémiszt a látványa, nem úgy néz ki, ahogyan eddig. Hang nincs, mégis látom, ahogy zavarodottan járkál, közben mozog a szája, valamit beszélhet. Magában.
A szám elé kapom a kezem, amikor felveszi a kést a földről, amivel azelőtt majdnem megöltem magam, merő véletlenségből. Gyűlölöm azt a lányt, de még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám azt, hogy bárcsak vége lenne, bárcsak megölné magát. Félek, hogy ő ezt megteszi, én ezt nem akartam!
Hunyorítva nézem, a látásom már homályosul, kezdem elveszíteni az energiámat. Nem tesz semmit, csak mosolyogva húzza végig az ujját a kés élénél, ám nem úgy, hogy nyoma legyen, gyengéden teszi. Ez az a pont, amikor nekem túl sok, legszívesebben elhánynám magam, és érzem, ahogy valami feljön.
Félrenézek, pár másodpercig nem akarok a képernyőre nézni, túl kíváncsi vagyok, így újra rápillantok. A lány már a földön fekszik, nem látok vért, csak a kezében a kést. Meghalt volna?
Szemeim lecsukódnak, kiengedem a könnycseppet, ami már régen szúrja a szemem, de többet nem engedek. Hatalmasat sóhajtok, és nagy levegőt véve átnézem a többi monitort, hátha olyanra bukkanok, ami hasznos lehet nekem, de semmi. Nem látok semmit, pedig a többieknek itt kell lenniük. Nem lehetnek máshol. Kizárt dolog, hogy kimenekültek volna, nem hiszem el, nem akarom elhinni. Itt hagytak volna engem, egyedül?
Blake szerint én juttattam ide őket.
Ők ezt nem tudják, nem tudják mi zajlott le bennem a napokban, hogy mi történt velem! Majdnem meghaltam, és teljesen komoly volt a dolog. Ők ezt nem tudják. Nem is fogják. 
Azt veszem észre, hogy egyre jobban izzadok, legyezgetem magamon a pólómat, s közben igyekezve összekötöm a hajamat egy hajtincsem segítségével. Nagy levegőt veszek, és mintha az életem múlna ezen, gyorsan újra nekivágok a dolognak. Nincs mese, tényleg az életem múlik ezen. 

Hiszen a virág sem színes többé, ha elhervad,
Úgy én sem élek többé, ha lelkemnek vége van.

7 megjegyzés:

  1. Drága Vivian!

    A tökéletes szó sem elég erre az egész történetre, viszont jobb dicsérő szavat még nem találtam számodra! Az elején ezzel az egésszel akkor össze is foglaltam mindent, de azért még lenne hozzád egy pár kérdésem, amit lehet megválaszolsz, de az is lehet, hogy nem. Szóval, hogyan állsz a blogverseny üggyel? Miért csak tizenöt fantasztikus részt fogsz írni nekünk? Igen, ennyi lenne az én kis eltúlzott 'egy pár' kérdésem, viszont had jegyezzem meg, hogy a design gyönyörű, mint mindig. A következő részhez már kerítek neked egy a 'tökéletesnél' jobb szót, hogy ne mindig ezt kelljen hallanod tőlem. A végén pedig az idézet nagyon találós. Nem tudom, hogy te e alkottad de ha igen, ha nem akkor is gratulálok hozzá.

    Ölel,
    Delilah Poole

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Delilah!
      Nagyon örülök a szavaidnak, tényleg, rengeteget jelent, hogy ezt gondolod a történetről, a részekről, az írásomról, minden! A blogversenyen azért gondolkozom mindig, mert csak olyanokra szeretnék jelentkezni aminek értelme van, amelyik verseny igényes is, és sajnos mostanában egyre kevesebb ilyen van, vagy éppen nem fogom ki őket. De majd nyáron még meglátjuk!
      Azért tizenöt rész, mert hat napot nem igazán tudnék nagyobb terjedelemben leírni, hat napnál pedig többet nem akarok, mert hiszen ez a lényeg. Lehet, hogy összejön egy 16-17 rész is, de nem ígérek semmit, még a következő résznek sem álltam neki. Én "alkottam", nem hinném, hogy annyira nagy szó lenne, de nekem is tetszik!:) Ne viccelj, nagyon boldoggá tesz így is, hogy írtál, és, hogy olvasol, köszönöm!<33
      Sok puszi,
      Vivian

      Törlés
  2. Drága Vivian!
    A horror blogok koronázatlan királynője. Örülök, amiért hallgattál rám és kitetted ezt a részt, úgy, ahogy volt olyan hosszúnak, amilyen volt. Feltűnően sokszor megemlítettél az elején, amibe kicsit bele is pirultam, nagyon aranyos vagy, nem is segítettem én annyit <3
    Azt meg kell mondanom, hogy a végén lévő idézet még mindig nagyon tetszik, tökéletesen illik a fejezethez :D A fejezet pedig... végre "kiszabadult" Zoé, legalábbis Blake karmaiból. Remélem megtalálja a többieket, az csak nem lehet, hogy meghaltak mert letelt a hat nap, ugye? Az pedig, hogy Madison a végén megölte magát... senkinek nem kívánom :(
    Millio puszi Xx szeretlek <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Mindig vigyorgok, amikor ezt írod, de ez nem is igaz!:D De, igen, nagyon sokat segítettél, ha Te nem vagy, talán még most sem -május végén- tettem volna ki ezt a részt, szóval...
      Még nem mondok semmit (nem is igazán tudnék, majd ha leülök megírni a következő részt, akkor sodródok az árral, mert még fogalmam sincs, hogyan folytatom, csak a végét tudom majdnem biztosra), de remélem, nem fogok csalódást okozni a végével!<33
      Sok puszi, én is nagyon szeretlek,
      Vivian

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Drága Vivian!

    Hihetetlen kíváncsi voltam arra, hogy hogyan fogod ez a skizofrén dolgot megvalósítani. De eszméletlen jól megoldtad, komolyan! Hihetetlen ez a történet, amikor elkezdtem még nem gondoltam rá, hogy valami ilyen nagyszerű és zseniális lehet, felülmúltad minden elképzelésemet! A karaktereid személyisége... nem találok rá szavakat, fogalmam sincs, hogyan tudsz ilyeneket kitalálni! Ahogyan ugyanúgy arról sincs, hogy mi lesz a vége. Elképzelésem sincs. Együtt maradnak? Kimenekül? Meghal? Meggyógyul? Rengeteg kérdésem van, és aaaa, nem akarom, hogy vége legyen a blognak, olyan eredeti, olyan jó! :(
    Köszönöm, hogy olvashatom, valami fantasztikus, csak így tovább, drága! :) <3333

    Millió puszi, Azy

    UI: Azt még kifelejtettem, hogy nagyon-nagyon-nagyon és eszméletlenül sajnálom, de azt hiszem valami olyasmit írtam az Engedj el! c. blogomban, ami egy kicsit hasonlít ahhoz, ahogyan Blake megcsókolja Madison-t! Ezt csak most vettem észre, és te jó ég, én nem akartam, most annyira rosszul érzem magam miatta, és legszívesebben kitörölném, ha lehetne...! Kérlek szépen ne haragudj rám!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azy!
      Annyira túlzol, és hihetetlen, hogy ezeket az én blogomról írod! Remélem minden kérdésedre választ kapsz majd, és nem rontok el semmit, és a végén is ugyan ezeket fogod gondolni! Én sem akarom, hogy vége legyen, de hát ez van, hat napot bővebben nem tudtam volna leírni, ahhoz valami csoda kellene, hogy ne legyenek a részek unalmasak sem.:(
      Jaj, ne már! Olvastam azt a részt, és egyáltalán nem hasonlít, sőt, kb. kerestem, hogy mi a hasonlóság, mert semmit nem láttam a kettő között! Ezért ne legyen lelkiismeret furdalásod, mert nem fogok megharagudni rád!
      Én köszönöm, hogy olvasol!<33
      Rengeteg puszi,
      Vivian

      Törlés