2014. április 21., hétfő

12 - Ő egy beteg ember

Drága olvasóim!
Az előző rész elején említettem, hogy nem fogok tudni hetente részt hozni, de mivel így szünet van, vagyis ünnep, egy viszonylag hosszú résszel jöttem, a végén egy valami kiderül, amit már régóta terveztem bele, és szerintem kerestétek rá a választ. Kérlek nézzétek el nekem az esetleges hibákat, átolvastam ugyan, de hajnali három van, nem biztos, hogy mindent kitudtam javítani, amit észrevettem. A kommentekre is válaszolni fogok, eszméletlen édes dolgokat írtatok, a blog átlépte a 10 000-es oldalmegjelenítést amiért külön nagyon hálás vagyok, illetve azért is, mert 50 rendszeres olvasóm van. Köszönöm!<33
Remélem tetszik, nekem talán személyes kedvencem lett.:)
Rengeteg puszi, és Boldog Nyuszit kívánok mindenkinek,
Vivian


Zoe Monroe
Hevesen dobogó szívem még inkább jelzi számomra, hogy tényleg nem kellene itt lennem, de gyengeségem révén, ha akarnék, se tudnék elfutni. Miért tenném? Nekem már olyannyira mindegy, mi lesz velem.. Ott lebeg előttem a cél, miszerint kijutok valaha. De mégis, miért hazudnék magamnak? Majdnem, hogy bizonyított ténnyé válik az, hogy én soha többet nem látok napfényt, soha többet nem ér engem szél vagy vihar, soha nem csapja meg az orromat a hideg levegő. Mégis folyamatosan becsapom magam, mert jól esik azt hinni, hogy van remény. Pedig nincs. Jól esik azt hinni, hogy minden jó lesz. Pedig nem. Jól esik azt hinni, hogy szeretnek, pedig talán nem. 
- Zoe, nézz rám – szólít meg újra, lágy hangon szól hozzám. Oldalra fordítom a fejem és rájövök, hogy semmi, az égvilágon semmi félnivalóm nincs. Hirtelen ugrok fel és borulok a lány nyakába, szorosan ölelem, nem akarom elengedni. Az örömtől, hogy találkozom vele a könnyeim újból kicsordulnak, de ez már teljesen természetessé vált számomra.
- Annyira örülök, hogy itt vagy, köszönöm! – suttogom, a hangok alig hagyják el a számat, olyan halkan beszélek hozzá.
- Én is örülök neked, édesem – simítja végig a hátamat, megdöbbenek a megszólításán, de hagyom, hogy mindketten örüljünk annak, hogy végre újra egymásra találtunk. Elhúzódom tőle, észreveszem a kezében pihenő injekciós tűt. Kíváncsian keresem a tekintetét, de nem sok időm van, mert egy röpke mozdulattal hamar becélozza karomat a hajlatomnál, a látásom újra homályosul, és nem tehetek ellene semmit. 

Mikor újra megébredek, Madison sehol. Mintha a föld nyelte volna el, mégis érzem, hogy van itt valaki, de vagy a szemeimmel van a gond, vagy azzal, hogy egy teljesen másik helyen vagyok. Meglepő módon ez a hely ismeretlen számomra, így is, hogy szerintem már mindent végigjártam. A falak fehérek, kicsit már szürkék, de még nem elég sötétek. Az egész szoba közepén egy szék áll, amin én foglalok helyet. Látásom kitisztulni látszik, így folyamatosan nézek körbe, a kérdést, hogy hol vagyok, már feleslegesnek érzem feltenni, úgy is mindegy, nem igaz? Ami legelőször megzavar a gondolkodásban az az, hogy a szék támlájánál meg van kötve a kezem. Az ilyenkor előjövő hirtelen ijedtségem most nem mutatkozik meg, teljes nyugodtsággal, mégis verejtékező homlokkal várom, hogy mi történik. Ha ez a hely is be van kamerázva, akkor hamar észreveszik, hogy felébredtem, és akkor már biztosan jönnek.. Mi történt Blake-kel? Vajon ő akarta ezt az egészet? Nem, az kizárt! Hiszen szeret, azt mondta, hogy szeret, miért kötözne meg? Szeret, ugye? Ugye szeret? 
A szavak percekig csengenek a fülemben, újra lejátszódik a fejemben minden eddigi vele eltöltött pillanatom, és nem értem miért történik ez. Hiszen még nincs itt az ideje, hogy meghaljak, túléltem, túl fogom élni, nem halok meg! Össze-vissza kapkodom a fejem, zavarodottnak érzem magam. Megőrülök!
A szoba forog körülöttem, túl gyorsan történik minden, pedig konkrétan nem történik semmi. Egy szék a szoba közepén, én, szürke falak, mivel függ össze? Meg akarnak ölni? Blake ezt nem engedné, biztosan nem! Szeret, nem? 
Gyűlölöm a hangokat! A hangokat a fejemben, melyek azt suttogják, hogy nem, a szavak megakadtak, és egyre többször és gyorsabban hallom a hangot, ami azt állítja, nem. Nem vagyok normális! Megőrültem.
Hang nem jön ki a torkomon. Úgy érzem két perc sem telik el, izzadó homlokomat letörölném, de a kezem meg van kötve, ütemesen dobogó szívemet megnyugtatnám, hogy semmi gond. Ó, dehogy nincs! Vele akarok lenni, miért nincs itt? Miért? Miért hagy el mindig, miért engedi, hogy elmenjek? Szükségem van rá, akarom őt! Akarom, hogy mellettem legyen a végéig, az se érdekel, ha nem enged el. De legyen itt velem, maradjon velem, ne engedjen el, ha el akarok menni, nem teheti meg! Őt hibáztatom, pedig talán csak én vagyok a hibás, hisz otthagytam. Elengedett. Nem lett volna szabad engednie, hogy elmenjek, nem lett volna szabad elérzékenyülnie, ott kellett volna tartania, a karjaiban, és azt suttognia, hogy minden rendben lesz! Nincs rendben semmi, napok óta semmi! Meg fogok őrülni.
Kimerültem. Gondolataim még sem hagynak nyugodni, amit már megszokhattam volna, mégsem tettem meg. El kell könyvelnem magamban, hogy ő a hibás, és minden rendben lesz. Mert ő hibázott. 
Ő engedett el, talán ő is tart itt. Nem ő hibázott, hanem én. Te jó ég, én ezt nem akartam! Nem akartam, hogy így történjenek a dolgok, nem akartam, hogy így legyen vége, én csak azt szerettem volna, hogy.. Nem tudom mit akartam. Nem tudom mi játszódott le a fejemben, nem tudom mire gondoltam akkor, hogy talán kijutok? Ó, dehogy. A bezártság megőrjít. Megőrülök.
Az ajtó hatalmas csapódással nyitódik ki, fejemet lehajtom és becsukom a szemem, a fény bánt. Hangos lépteket hallok, nem nézek fel, még mindig nem készültem fel arra, hogy a lámpa a szemembe süssön, meg is ölhet. A fény megöl. A sötétség életben tart.
- Zoe, drágám – hallom meg Madison hangját, gyengéden szól hozzám, mint ahogy eddig is. Mint egy rémült, durcás kisgyerek, nem nézek fel rá, ugyan, nem is miatta. Ki visz innen, nem igaz? Akkor miért is gyűlölném, mindent megtesz majd azért, hogy elvihessen. 
Hirtelen megragadja a hajamat, óriási erővel húzza fel, már azt érzem, kitépi. Kapkodom a levegőt, pontosan a fénnyel szemben vagyok, újra lehajtanám a fejemet, de nem engedi, szorosan tépi a hajamat. Az ajtóval szemben ülök, várom, hogy mi történik, mégis próbálok magyarázatot találni arra, hogy miért akar azzal kinyírni, hogy kitépi az összes hajszálamat. Ő is megőrült? Talán.
Hatalmas vigyorral az arcán lép be az ajtón Ő. Tudatosul bennem, hogy félig igazam volt. Nem szeret. Hogy is szeretne? Ez egy hülyeség, őrült vagyok, engedjenek már ki innen! Álmodok? Álmodni akarok, azt akarom, hogy ez az egész ne történjen meg, nem akarom őt szeretni! Nem szerethetem, kérem!
- Elvitte a cica a nyelved? – kérdezi izgatottan, lehajtom a fejem, de mögöttem Madison újra megrántja a hajam, hunyorogva nézek előre, újra Blake-re. Nem tudok mit mondani, meg sem tudok szólalni, nem akar hang kijönni a torkomon. Hogy tudott ennyire ügyesen hazudni nekem? Hogy tudta lelkiismeretesen állítani, hogy szeret, hogy minden rendben van? Lehetetlen, hogy ilyen jól csinálja, lehetetlen, hogy majdnem megöltem magam miatta! Meg akarok halni.
- Beszélj, ha szeretnél – tovább húz, ingerel, hátha kitörök, de nem teszem. Uralkodok magamon, ha már a könnyeimen nem tudok, de ez már természetes. Mégis ismétlődik bennem a kérdés, hogyan? Hogyan lehet most is ennyire nyugodt, hogy tudott végig hazudni nekem, hogy tudta ilyen ügyesen eljátszani azt, hogy szeret? Hogy? 
- Hogyan? – suttogom, félek, hogy meg sem hallja, ezt a szót is nehezen nyögöm ki, egyszerűen olyan erősen dobog a szívem, és olyan zavart érzek a fejemben, hogy képes lennék felfutni egy tízemeletes házon, majd leugrani a tetejéről. Le kellene ugranom. Meg kellene haljak. 
- Mit hogyan? – látszik rajta, hogy nem érti a kérdést, miatta már én is kezdek belezavarodni az egészbe. 
- Hogyan csináltad. Hogyan tudtál végig hazudni és eljátszani azt, hogy szeretsz? Hm? – a torkom kiszáradt, a hangom ezáltal mélyebb lett, ha akarnék, se tudnék kiabálni vele. 
- Miről beszélsz? – kezd ideges lenni, pedig nem állt szándékomban felhergelni. Nem érzem, hogy Madison elengedné a hajam, ami fáj, mégis teljes figyelmemmel összpontosítok Blake-re. Nem értem, ez egy újabb játék? Eljátssza, hogy nem tudja miről beszélek, pedig pontosan tudja! Átvert, megalázott, és most úgy tesz, mintha nem értené az egészet. Persze, hogy eljátssza, ezzel csak az a célja, hogy végleg megőrjítsen. Nem volt elég neki? 
- Jól tudod, miről beszélek! – hangom megerősödni látszik, a kíváncsiságom is, így változtatok az eddig kialakított terven. Ahelyett, hogy ő vinne az őrületbe, én teszem ezt vele. Megérdemli. – Nem kellett volna higgyek neked, melyik az az ember, aki hisz egy kibaszott pszichopatának?
Madison újra megrántja a hajam, egy fájdalmas nyögés hagyja el a számat, Blake a fejét fogja. Megzavarodott. Biztos vagyok benne, hogy belezavarodott.
- Fejezd be! – suttogja a lány idegesen, el kell mosolyodnom rajta. Azt hiszi azt tesz velem, amit akar? Azt hiszi egy őrült vagyok, bármit tehet velem. Ez nem igaz.
- Ügyes voltál, gratulálok – szólok újra, szavaimat Blake felé intézem. – Tapsolnék, de tudod, meg van kötve a kezem.
- Nem tudom miről beszélsz! – ordít, szaporán veszi a levegőt, folyamatosan a fejét fogja és sétál ide-oda. 
- Ne tégy úgy, mint egy hülye, tudod miről beszélek – veszem komolyabbra, úgy látszik ő is így tesz. Egy határozott mozdulattal lép felém, zsebéből előkap egy bicskát, a torkomhoz szorítja. Egy pillanatig tart, hogy megijedek tőle, eszembe jut, hogy nem lenne képes megölni. Úgy sem, hogy nem szeret, egy pszichopata, de nem ölne meg. Nincs veszteni valóm, ha meg is öl, akkor végre ott lehetek, ahol lenni akarok. De nem fog megölni.
- A csicskád el akar menni – figyelmeztetem, Madison az ajtó felé sétál, próbál feltűnésmentesen eltűnni. Blake elveszi a kést a torkomtól és egy hirtelen jött dobással a lány felé hajítja a kést. Ő elhajol, de a kezét lehorzsolja, gyors cseppekben folyik belőle a vér. A szám tátva marad, közöttük a szemkontaktus megmarad, Madison könnyes szemmel fordul el, kimegy és becsapja maga után az ajtót. 
- Hogyan? – teszem fel újra a kérdést, hátha rájön, hogy amit csinál nem vicces, még csak neki sem. Nem válaszol, meg sem szólal, mégis hallom, hogy szenved. Szenved, de fogalmam sincs miért. Talán nem is érdekel. 
- Nem érdekel miről beszélsz – szól újból, hangja remeg, ami megrémít. Nem áll elém, nem látom őt, csupán a hangját hallom a hátam mögül. – Nem érdekel, hogy mit akarsz. Olyan vagy, mint a többi.
Mikor végez a kis sétájával, és elém ér, egyszerűen szembe köpöm. Szó szerint szembeköpöm, ami bevallom, jól esik. Egyszerűen nem értem, hogy csinálja ezt, az, hogy miért, az már régen nem érdekel. Olyan hihetőnek tűnt, mégis hihetetlennek, és talán ez volt benne a bibi, ami miatt nem kellett volna elhiggyem azt, amit mond. 
- Arra jó voltam, hogy megdugj? Kibaszottul elegem van belőled és abból, hogy azt hiszed neked bármit lehet! Nem érdekel, mit csinálsz velem, meg is ölhetsz akár, de ez attól még nem változtat a tényen, hogy nem érsz semmit!
- Igazad van, te sokkal több vagy nálam – mosolyog rám, aztán végigsimít a combomon. – Az ember máris többet ér, ha egyre többen mennek át rajta.
A csipkelődései és bunkó megszólalásai egyre inkább kezdenek számára viccessé válni, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Nem akarom, hogy poénnak vegye, mert ez nem az! Én komolyan vettem azt, amit mondott, amiről beszélt, ő meg nem. Mégsem tudom gyűlölni. Nem tudom utálni, mert soha nem is utáltam, csak azt hittem. Mindig is szerettem, és én lennék a legboldogabb ember, ha ez elmúlna. Már az sem érdekel, ha viszont szeretne, mert tudom, hogy nem érez így, soha nem is fog, hiszen egy elmebeteg. 
Irritál, ahogy vigyorog. Viccesnek véli a helyzetet, pedig nem az. Tudni akarom milyen érzés, hogy manipulálhatom a másikat. Manipulálni akarom őt, úgy, ahogy engem szokott. 
A tekintetét nem veszi le rólam, éget, ahogy folyamatosan bámul, nem akarok ránézni, nem is teszem. Keze még mindig a combomon van, ha nem lenne hátul megkötve a kezem, akkor le is lökném onnan, de nem tudom. Iszonyú lassan telnek a percek, azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon mikor telik le a hat nap. Ugyebár azt mondta, hogy ha túlélünk hat napot, akkor szabadon távozhatunk. Na, most vagy hazudott, mint általában, vagy nem számított arra, hogy bárki is túléli. Én pedig túlfogom, és láthatja, hogy nem én vagyok az az ember, akivel újat húzhat anélkül, hogy sérülne.
- Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lesz, amikor újra találkozunk – szól pár perc elteltével, fáradtan emelem fel a fejem, és nézek a szemébe.
- Mindent csak magadnak köszönhetsz.
- Ez nem igaz, Zoe. Mindent neked köszönhetek, hisz ha Te nem vagy, senki sem lenne itt – magyarázza kedvesen, mintha ez a világ legjobb és legszebb dolga lenne. Újra betelik a pohár, s idegesen kezdek ficánkolni, a lábaimmal rugdosódni, ösztönösen hátrébb lép. Elneveti magát, mint aki tudja, hogy biztosan ő nyer, aztán minden szó nélkül elhagyja a szobát. Itt hagy engem egyedül, megkötözve. A hirtelen mozdulataimtól a szívem dobogása is felgyorsult, ahogy a lélegzetvételem is, de bárhogy szeretném, egyiket sem tudom csillapítani, ami megrémít. Ütemesen veszem a levegőt, határokat szabok, orromon be, számon ki. A szívem mindjárt kiugrik a helyéről, szó szerint értve, szinte már a torkomban dobog, iszonyatos erővel. Legszívesebben ordítanék, de akkor az adrenalin szintem még inkább az egekbe szökne, ezt pedig szeretném elkerülni, így lassan, lépésenként haladva csoszogok el a székemmel a falig. Magam sem tudom ezzel mi célom volt, de amint rájövök, hogy a kilincsen kívül semmiféle hegyes tárgy nincs ezen a helyen, kicsit gyorsabban haladok el az ajtóig, nem nagy távolság, mégis sokáig tart, mert nehéz egy székkel haladni úgy, hogy hozzá van kötve a kezem. Újból pár percem megy el azzal, hogy próbálok megfelelően elhelyezkedni, hogy pontosan a kilincshez tudjam helyezni a kötelet, ez után pedig csak annyi a dolgom, hogy valahogy szétszedjem, és szabad legyek. A kötéltől, persze, mert ettől függetlenül még ugyan úgy fogalmam sincs hol van a kiút, ahogy arról sem, hogy Blake visszajön-e még. Bízom benne, hogy nem, mert még csak belegondolni sem merek, milyen kellemes lehet, amikor az ember éppen egy kilincsnek áll háttal, és hirtelen kinyílik az ajtó. Nem szeretném megtapasztalni. 
Bármennyire is próbálkozom, akármennyire is próbálom kiszabadítani magam egy kötél fogságából, nem megy. Nincs bennem annyi erő, hogy mindent megtegyek azért, hogy a kezem szabaddá váljon, kimerülten ülök vissza, újra az orron be, szájon ki légzéshez folyamodom. 
Van egy bicska a földön.
Egy bicska, a földön. Amit eddig egyszer nem vettem észre. Ideges leszek, még csak a gondolattól is, hogy én itt erőlködök, már majdnem belehalok abba, hogy a hatalmas erőmmel próbálok kibontakozni a kötélből, kínomban már felröhögök, hogy nem vettem észre azt, hogy jé, van itt valami, ami használható lehetne, esetleg! Nagy levegőt veszek és elvánszorgok a földön heverő tárgyért. A tervem az lenne, hogy óvatosan hátradőlök a székkel, megfogom a bicskát, onnantól pedig sima ügynek számíthat, hogy szétvágjam a kötelet. Amikor kezemmel megérintem a bicskát, a mellettem jobbra lévő ajtó kicsapódik, ám nem felém. Mégis megijedek, és mivel a kést már magam felé fordítottam, majdnem hátraesek, valaki megfog és megment attól, hogy a saját hátamba döfjem a felettébb éles tárgyat. Hálásan pillantanék Madisonra, viszont nem teszem, mert hagyhatta volna, hogy a hátamba menjen a kés, és annyival kevesebb dolga lett volna velem. Egyébként sem töröm magam azon, hogy hálámat mutassam felé, nincs szüksége neki arra, magának tett azzal szívességet, hogy megmentett. Tudom, elképesztően hülye gondolkodásmód, de ha akar, így legalább tovább kínozhat, míg meg nem öl.
- Teljesen megőrültél? 
- Én ugyan nem – válaszolok viszonylag nyugodtan, hátrébb tolódom a székkel, a falhoz simulok, ő pedig beljebb jön az ajtón.
- Megölhetnélek, tudod? – kérdezi, úgy csinál, mintha talán ez annyira természetes dolog lenne. Végül is én is így reagálom le, mert engem érdekel talán a legkevésbé, hogy ki fog megölni. Vagy meghalok, vagy túlélem. Olyan sok választásom nincs, főleg, hogy jelenleg az ő fogságukban vagyok. – Szerinted miért nem teszem meg?
- Nem igazán érdekel – köpöm oda a szavakat flegmán, a keze nyoma egy hatalmas csattanás kíséretében marad az arcomon. Hirtelen üt meg, és félek, hogy nem ez volt az utolsó, próbálom visszafogni magam, rájövök, hogy ezzel a viselkedéssel nem megyek sokra. Sőt, csak rondítok a helyzeten.
- Az elején azt hittem, Te valami kedves lány vagy – mondom fájdalmasan, most nem tesz semmit sem, de közbevág.
- Tudod, rájöttem, hogy sokkal többre megyek azzal, ha azt csinálom, amit mondanak és csatlakozom hozzájuk, mint azzal, hogy próbálom túlélni.
Meglepődök a kijelentésén, mert az utóbbi pár percben azt hittem, hogy ő a kezdetektől fogva csak megjátszotta a kétségbeesését, nem gondoltam volna, hogy egyáltalán van ennyi esze. Másfelől pedig, én is ugyan erre gondoltam még régebben, - bár nem tudom, hogy itt mi számít régi történésnek.  Nem szólok semmit, csak sóhajtok egy nagyot, egy pillanatra azt hiszem, hogy Madison talán megért engem, esetleg megenyhül a szíve, vagy ilyesmi. Semmi ilyesmiről szó sincs, csak eltereli a figyelmem, egyszer csak azt veszem észre, hogy Blake is az ajtóban áll.
- Hol voltál? – kérdezi hatalmas természetességgel, mintha kimaradt volna neki az a bő fél óra, amíg itt voltunk, mindhárman. Mostanra már tényleg elgondolkodtató, hogy mi történik vele, mert biztos vagyok benne, hogy nem játszana egy idiótát, miért tenné? Az egy dolog, hogy elmebeteg, annak is megvannak a sajátosságai, már ha lehet így nevezni.
- Zoe, hol az Istenben voltál? Mindenhol téged kerestelek! – jön közelebb, ösztönösen távolodnék, megrémiszt. Elkerekedett szemekkel néz rám, amikor elhúzódok, láthatólag nem érti mi folyik itt. Ahogyan én sem.
Madison odébbáll, de érdeklődve figyeli a jelenetet, azt hiszem jól szórakozik rajta, nyilván tudja, miről van szó. Fogadni mernék, hogy Blake is csak szórakozik, és a végén röhögve fognak megint talán vízbe fojtani engem, vagy tudom is én, mi számukra a tökéletes szórakozás. Blake ledermedve áll, hirtelen összeszorítja az öklét és már azt hiszem engem akar megütni, de elmegy felettem a keze, szándékos irányításával üt bele a falba. Idegesnek tűnik, folyamatosan morog és úgy érzem mindjárt kiabálni fog, berúgja az ajtót, ami az eddigi legnagyobb csapódással csukódik be. Az egész testem remeg, csak nézek előre, nem merek még csak megmozdulni sem. Azt hiszem még a vérkeringésem is megáll egy ideig, szédülni kezdek, de én viszonylag hamar rendben érzem magam. Ellentétben vele. 
- Szörnyeteggé tettél! Miattad lettem ilyen! – ordít, csupán pár centi választ el tőle, lehunyom a szemem, félek, hogy akár hozzám is érne, bármilyen formában. Madison egyre inkább a szoba sarkába húzódik, a félelem uralja a testem, a gondolataim, soha az életben nem féltem még ennyire, soha. Nem merek megszólalni, nem tudok mit mondani, fel sem bírom fogni amit mond. Tudom, hogy hazugság, amit állít, de miért mondja ezt? 
Könnyeim egyre csak újra potyogni kezdenek, beszélni akarok vele, meg akarom beszélni vele a történteket, a dolgokat, de tudom, hogy mindez felesleges! Látom rajta, hogy könnyezik, de nem tudom hová tenni a dolgot. Pár perccel ezelőtt még gyűlölt, leribancozott! Meg akart ölni! Most pedig aggódik értem, sír. Színészkedne? Nem hiszem.
Egyre inkább kezdem összerakni az agyamban a dolgokat.
A hirtelen hangulatváltozásokat.
Mikor egyszer aggódó szerelmemként néz rám, majd legszívesebben elvágná a torkomat.
Érzékeny, aztán durva. 
Beteg.
Ő egy beteg ember.
Személyiségzavaros. Két személyisége van. 

4 megjegyzés:

  1. Drága Vivian!
    Jaj, nekem is ez az eddigi kedvenc részem, ezt már most mondom, így az elején. Az elején olyan fura volt Blake egész viselkedése, meg már maga a felállás is, hiszen felbukkant Madison, aki kedves kislányból a gyilkos banda tagjává vált. Először nagyon örültem neki, azt hittem segítőkész lesz, de aztán teljesen összezavarodtam... oké, mondom: azért csak nem őrültem meg én is!
    A vége előtt pár bekezdéssel azonban leesett: Blake-nek meghasadt a személyisége. Annyira egyértelmű volt, mégis titokzatos. Csak remélni tudom, hogy a gonoszabbik fele nem fogja megölni... abba a jobb belerokkanna. Talán örökre meg is halna az a fele.
    Mindenesetre remek csavar lett <33 Büszke vagyok rád:D
    Millio puszi Xx szeretlek <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendiom!
      Dehogy őrültél meg!:D Ahj, félek, naggyon félek, a végétől, mindentől, most, hogy így leírod a dolgokat, és sírhatnékom van, de nem miattad, csak úgy alapjáraton, és Úristen, nagyon köszönök Neked is mindent, tényleg, mindent! Senki nem tett még értem annyit, mint Te, nagyon köszönöm! Neee, ez a végső pont, büszke vagy rám, te jó ég, köszönöm, én is nagyon szeretlek!<3333333
      Rengeteg puszi,
      Vivian

      Törlés
  2. Drága Vivian!

    Ú, te jó ég! Nem gondoltam volna, hogy ezt még lehet fokozni. Hát, elfelejtettem azt a tényt, hogy Te írod ezt az egészet, és így természetesen lehet. És most jön az a részt, hogy asdfgdsa, erre annyira nem számítottam, és olyan furcsa, hogy tulajdonképpen végig lehetett volna tudni, mégse vettem észre. Skizofrén? Komolyan nem tudok mit mondani, Madison árulása, Blake betegsége, ez az egész helyzet tök nyomasztó, és tényleg fogalmam sincs hogyan lehet ebből majd jól kikerülni. Köszönöm, amiért írod ezt a csodálatos blogot, teljesen feldobtad vele a napomat, valami hihetetlen, amit összehozol, olyan csavarok vannak benne...! Imádom, csak így tovább, sajnos már elfogyott az olvasni valóm, de remélem, amint túl leszel a tanuláson, újra visszatérsz, én addig is türelmesen várok! <33333

    Nagyon sok puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azy!
      Jaj, annyira édes dolgokat írsz, és tényleg, mosolygok, nézem, mosolygok, elnézek, muszáj valamit csinálnom, mert nem bírom elhinni, hogy ezeket gondolod! Épp ezért félek a végével kapcsolatban, mert bár kitaláltam, valamennyire ki is dolgoztam, de egyszerűen nem érzem úgy, hogy tökéletes befejezés lenne. Nagyon édes vagy, köszönöm! A tanulás még várhat (kb. két napot maximum, mert egy hét és vizsgázom, te jó ég), már olvasható a következő rész. Köszönöm szépen!<33333333
      Rengeteg puszi és ölelés,
      Vivian

      Törlés