2014. április 6., vasárnap

11 - Ne hagyj egyedül

Drága olvasóim!
Na, most sem beszélnék sokat, talán annyit, hogy szerintem nyárig, már nem igen lesz rész. Természetesen folytatom, félreértés ne essék, csak két vizsgám lesz májusban, ezen kívül az év végi hajtás kifog készíteni, és csak remélni tudom, hogy lesz időm írni. Hetente biztosan nem lesz, kéthetente még talán, nem tudom, kérlek ne haragudjatok rám emiatt. A kommentekre a héten válaszolok, észrevettem, hogy az előző rész elég kevés embernek tetszett, de hát ez van, nem vagyok tökéletes. Ez viszont szerintem jobb lett, remélem nektek is tetszik, talán jobban, mint az előző. Köszönök mindent, a díjakat, biztatásokat, nagyon jól estek!<33
Sok puszi,
Vivian
U.I.: Leszedtem a 'nem tetszik' pipát, mert kezdett zavarni, hogy senki sem fejti ki a véleményét azzal kapcsolatban, hogy miért nem tetszett neki, az meg nem hiányzik, hogy a nagy troll emberek akik véletlen tévednek ide, benyomják a pipát csak azért, hogy az önbizalmamat csökkentsék.:)

Zoe Monroe
Last To Know
- Gyönyörű vagy - szólal meg hirtelen, megtöri vele a csendet, mely egy jó ideje felállt köztünk. Nem tudok mit mondani, csak kifújom a levegőt, és egy kicsit elhúzódom, hogy láthassam. Nem jut el a tudatomig az, amit mondott, nem tudom befogadni, fogalmam sincs miért. Épp ezért nem mondok semmit, csak leszegezem a fejemet, hogy ne láthassa. Jelenleg elképesztő nyugodtság uralkodik rajta, a helyen. Ahelyett, hogy élvezném a pillanatot, a helyett azon gondolkodom, hogy mi lesz ezután.
Ahelyett, hogy beszélnék vele, a helyett még csak rá sem nézek.
Érzem magamon a tekintetét. Olyan, mintha nem történt volna semmi, mintha ugyan ott tartanánk, mint az elején, mint amikor legelőször megcsókolt. Mint amikor bekötötte a kezem, mint amikor hozzám ért, mint amikor érzékien megcsókolt. Mint amikor elmondta, hogy szeret, mint amikor könnycseppet ejtett, miattam. Észre sem veszem, és nekem is könnyek lepik el a szemem. A legrosszabb pedig, hogy nem tudom miért. Hiszen ezek jó emlékek, nem? Szép emlékek, ez látszik rajtuk, könnyeim mégis patakokban folynak, és félek, hogy észreveszi, félek, hogy látni fog sírni, újra és újra lát sírni, és ennek nem így kellene történnie! Nem akarom, hogy így történjen, nem akarok többet sírni, nem akarom, hogy bárki is sírni lásson! Nem akarok gyenge lenni, és bármit megtennék azért, hogy erősebb legyek, hogy tovább mehessek és sikerüljön! 
- Miért sírsz?
- Nem sírok.
- De, sírsz - próbál közelebb kerülni az arcomhoz, de nem engedem neki. 
- Nem sírok! - emelem fel a hangom, vele együtt a fejemet, hogy megmutassam neki, igaza van. Sírok. Miért? Miért nem hagy magamra, ha kérem, miért nem tisztel meg annyival, ha látja, hogy nem akarok beszélni, akkor békén hagy! Ennyi nekem is kijár, nem? Nem kérek sokat. Sőt, nem kérek semmit. Csak annyit, hogy ne szóljon hozzám, mert a hangjától libabőrös leszek, és még inkább sírni kezdek, mint egy gyerek. Csak hogy én már nem vagyok gyerek, és nem is lehetek az többé, így gyorsan próbálom magamra ölteni az álarcot, melyet eddig nem gyakran látott. Nem akarok többé sírni. Előtte nem akarok többé sírni, mert nem tudom, hogy mi lesz a következménye.
- Zoe, ne tedd ezt magaddal!
- Mit? Mit ne tegyek magammal? – kiabálok vele, hajam ide-oda csapódik, sírással vegyítve kínosan elröhögöm magam, még inkább elhúzódom tőle. – Te teszed ezt velem, hát nem érted? Te vagy az, aki miatt egy roncs vagyok, Te vagy az, aki miatt nem tudok másra gondolni, csak a rosszra, hiába szeretlek!
- Ne mondd ezt – nyúlna az arcomhoz, de nem engedem. – Nem mondhatod ezt, ez nem igaz!
- De igaz, Blake!
Közelebb kuporodok hozzá, arca megviselt, érzem, hogy a feje tele van gondolatokkal.
- Vigyél ki innen, és olyanok lehetünk, mint bárki más! Szeretjük egymást, ezt Te is tudod, kérlek – könyörgök, de rám sem néz. Túlságosan is elmerült a gondolataiban, én pedig túlságosan is dühös vagyok rá jelen pillanatban, így a legjobb helyzet, ami mellett döntök, hogy elmegyek. Ha csak pár percre is, de el innen, úgy érzem ha itt maradok csak hergelni fogom őt, amit nem szeretnék. Óvatosan állok fel, nehogy megzavarjam az elmefuttatását, nem akarom itt hagyni, de muszáj lesz. Magamra kapom a pólóm és a nadrágom, majd kikerülve őt lenyomom a kilincset, de hirtelen megfogja a lábam, mire összerezzenek és lenézek rá.
- Hová mész? – kérdezi remegő hanggal, marasztalni akar, de nem hallgatok rá, próbálom kirántani a lábam a szorításából.
- Engedj el! – sziszegem a fogaim között, már majdnem elszorítja a vérkeringésem. – Engedj el, Blake!
- Nem fogom hagyni, hogy itt hagyj engem, nem engedem! Egyszer már elmentél, nem engedlek el még egyszer, szükségem van Rád!
Elérzékenyül, így tökéletes pillanatot kapok el arra, hogy kirántsam a lábam és gyorsan kifussak az ajtón. Ebben a pár pillanatban egyáltalán nem az vezérelt, hogy szeretem őt, még csak az sem, hogy valamilyen szinten, elég nagy szinten fontos számomra. Túl sokat gondolkodtam, ez pedig az én esetemben sosem jelent jót, ahogyan most sem, szükségem van térre, nélküle, ahol nyugodtan átgondolhatok mindent, ami eddig történt. A nyugodtság pedig nem Blake közelében történik. Hallom, ahogy utánam indul, így gyorsan kell cselekednem, és amit ebben a pillanatban a legvalószínűbbnek látok, hogy búvóhelyet találjak, valamelyik szoba sarkában. Hirtelen megijedek attól, hogy követ, de nem is kellene félnem, hisz nem tenne velem semmit. Ugye? Szeret engem, ha szeret, nem tesz velem semmi olyat, amit nem akar, és ha valaki szeret valakit, akkor nem öli meg, vagy ilyesmi. Te jó ég, hova gondolok? Az tény, hogy sok idő kell még ahhoz, hogy ne legyen bennem a félelem, amikor a közelében vagyok, és elnyerjem a bizalmát, mert még most sem értem hogyan történhetett, hogy minden kétség kívül bevallottam neki mindent, amit érzek, így neki már csak egy nyitott könyv vagyok. Az első kezem közé kerülő kilincset nyomom le, majd berontok az ajtaján, és hihetetlen gyorsasággal keresek valamit, ami mögé elbújhatok. Milyen ember vagyok? Elbújok az elől, akit elméletileg szeretek, és ő is így érez irántam. Nem igaz?
Hallom, ahogy a nevemet ordítja, s minél távolabb megy tőlem, így biztonságosnak érzem a helyzetet. Hirtelen szédülni kezdek, egy asztalon támaszkodom meg, kétségbeesetten kezdek rajta keresgélni, mindent lesöprök róla, ami a kezem ügyébe kerül. Egy kis dobozt érintek meg, a sötétség miatt csak tapogatom, és amint sikerül megállapítanom mi az, felnyitom a tetejét és kihúzok belőle egy szál cigarettát. Gyufa, vagy esetleg gyújtó után kezdek el újból kutatni, a számba véve a szálat mindkét kezemmel lökdösöm a dolgokat, nyitom a fiókokat, nézem át a polcokat, mert ha van cigi, akkor van gyufa, értelemszerűen. Mivel semmi olyan tárgyat nem találok, amivel sikerülne meggyújtanom azt a szál cigit, amit én is találtam, valójában semmi jogom nem lenne ahhoz, hogy akár hozzá is érjek. A fejembe hatalmas fájdalom költözik, így az érdekel a legkevésbé, hogy kié ez a rohadt cigi. Valamit tennem kell, csinálnom kell valamit, mert itt helyben fogok elájulni, ha ez a fejfájás nem csillapodik. Mi történik?
- Zoe, az Istenért! – hallom meg éles hangját az ajtó mögül, mire hirtelen eldobom az eddig a számban tartott szálat, s amikor ajtónyikorgást hallok hihetetlen gyorsasággal ülök le az asztal mögé, ahol talán nem talál meg. Talán. Mi ütött belém? Kezdem azt hinni, hogy ténylegesen megőrülök, beleőrülök abba, ami itt történik, ez egy normális embernek sok! De ki mondta, hogy én normális vagyok? Megöltem egy embert, majdnem megöltem magamat is.. ez nem normális. Levegővételemet lecsillapítom, szinte nem is veszek levegőt, a hátamat az asztalnak döntve próbálok megnyugodni, és nem ordítani, mert legszívesebben azt tenném.

Arra lettem figyelmes, hogy dobálják az ablakunkat, megijedtem, mert fogalmam sem volt, hogy ki az. A lányok, akikkel egy szobában voltam éppen zuhanyoztak, magam sem értem hogy történhetett, hogy pont abban a pillanatban maradtam egyedül. Talán, mert az osztálytársnőim nem kedveltek. Teljesen mindegy, mert ez már nem érdekel, ami volt elmúlt, és egyedül voltam. Féltem kinyitni az ablakot, de mégis megtettem, talán azért, mert kíváncsi voltam, hogy ki az az idióta, aki köveket dobál az ablakhoz, hátha betörik, másfelől pedig halálra untam magam. Először csak kinéztem rajta, de mivel sötétség borított mindent, ami a házon kívül volt így felhúztam az ablakot és kihajoltam rajta. Gyerekkoromban általában a veszélyt kerestem mindenhol, így nem volt kérdés, hogy itt is, akármennyire is féltem, meg kellett néznem, hogy ki az. Amikor kihajoltam meglepett, hogy fejen találtak egy kővel. Rögtön ezután sűrű bocsánatkérések közepette hallottam meg Blake hangját, ahogy a két emelettel lejjebb, vagyis kint, a sötétben, felügyelet nélkül, gondolom azt sem tudták, hogy kiment, nézett fel rám, arcából nem sokat láttam, de már gondoltam, hogy mindvégig ő dobálta az ablakot. Nem értettem mire volt jó ez a felhajtás, egyszerűen bekopoghatott volna az ajtón, vagy valami ilyesmi, kezdtem azt hinni, hogy valamivel büntetik a tanárok, vagy csak fogadásból ment ki. Nem akartam, hogy bajba kerüljön miattam.
- Mi újság? – kérdezte röhögve, mikor kedvem lett volna nekem is megdobni egy vödör kővel. Hogy lehet ennyire hülye? Akkor még soha életemben nem feltételeztem volna, hogy olyan ember lesz belőle, mint most. Oda voltam érte. Most is odavagyok. De most más, mint régen volt, ez tény. Más a helyszín, mások a dolgok, más vagyok én, és ő is más. Sokkal másabb.
- Te idióta, meglát a tanár, és mellette kell üljél hazafele úton – mondtam neki, a végét mosolyogva, mert tudtam, hogy mennyire utálta az osztályfőnököt. A lehető legjobban. De persze, ezen miért is csodálkozom, Blake mindig kihúzta nála a gyufát, és talán ez az, ami annyira vonzott benne.
- Nem érdekel. Lejössz?
Nem kellett volna lemennem, és ezt én is tudtam. Mindig az a jó, szófogadó lány voltam, ritka dolog volt, amikor megszegtem bármilyen szabályt is. Viszont az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy le kell mennem, mert ő kéri. Nem éreztem, hogy parancsolta volna, főleg azért, mert valóban kérdés volt. Le akartam menni hozzá, vele akartam lenni, és nem érdekelt, hogy mi lesz a következménye. Gyerekek voltunk. Mégis szerettem, és hová jutottunk azután, hogy évekig nem beszéltünk? Oda, hogy még mindig szeretem.
Nem válaszoltam, csak letoltam az ablakot, felhúztam a cipőmet és felvettem egy vékony pulóveremet. Pizsamában voltam, viszont elment egy otthoni szerelésnek is, így nem különösebben foglalkoztam azzal, hogy felöltözzek. Gondoltam, hogy a lányokat, akikkel egy szobába osztottak úgy sem fogja érdekelni az, hogy hová lettem, inkább örülnek neki, hogy eltűntem, így már csak feltűnés nélkül kellett lemenjek, anélkül, hogy a tanár észrevett volna. Vagy bárki az osztályból, nem akartam magyarázkodni, bár gondoltam arra, hogy a fiúk úgy is tudják, hogy Blake hol van, mivel jóban vannak. Ők nem olyanok, mint mi, lányok, egyáltalán nem. Hát, ez van.
Hajamat kiengedtem, mert viszonylag hideg volt, így ez is segített abban, hogy ne fázzak. Keresni kezdtem őt, mert sehol sem láttam, amikor kiértem, iszonyú sötét volt, és a hatalmas fák mindent takartak. Eszembe jutott, hogy fogalmam sem volt arról, honnan tudja, hogy melyik ablak tartozik a szobámhoz, még csak azt sem tudta melyik szobában vagyok. Talán minden ablakot végigdobált. Ki tudja? Tőle ez is kitelt, akkor, régen. Teljesen más volt. Teljesen.
- Zoe! – hallottam meg a hangját, de nem tudtam beazonosítani, hogy honnan jött, így értetlenül forogtam körbe, amikor hátulról átkaroltak a hasamnál. Elmosolyodtam, de megint előjött a tudat, hogy ez nem helyes. Hogy nem szabad, hogy talán tilos is, és a legfőbb pedig, hogy hamar vége lesz. Hamar vége lesz? Hiszen el sem kezdődött, ez csak egy hirtelen dolog volt, mert mindketten halálra untuk magunkat, nem történt semmi, csak én azt nem tudtam. Vakon hittem, hogy megtörténik, hogy egész este együtt leszünk, és senki nem jön rá.
- Szia – köszöntem halkan, kibontakoztam az öleléséből, így szembekerültem vele. Nem szólt semmit, csak ujjait rákulcsolta az enyémekre, és elindult, fogalmam sem volt hová visz, csak reménykedtem benne, hogy ő azért tudja. Megijesztett, hogy ilyen közvetlen volt velem, mert nem igazán viselkedett így velem azelőtt. Úgy éreztem nem biztos abban, amit cselekszik, és tagadhatatlan, hogy most is így érzek. Ebben az egyben nem változott. Nem sétáltunk sokat, tele volt a hely fával, ami nem csoda, hiszen egy erdőben voltunk. Egy kivágott fa törzsére ültünk le, egymással szemben, volt elég hely, hogy mindketten elférjünk. Egy ideig csak ültünk egymással szemben, nem beszéltünk, nem nevettünk, épphogy levegőt vettünk. Elmerültünk egymás tekintetében.
Nem számoltam, hogy pontosan hány percig ülhettünk szó nélkül, és nem tudom, hogy miért. Ha mondanom kellene egy számot, akkor olyan fél óra lenne az ideális, amit én simán kibírok, de neki muszáj lett volna megszólalnia, hiszen nem bírja ki anélkül, hogy ne beszélne. Aztán csak arra eszméltünk fel, hogy egy zseblámpa világított felénk, a tanárnő meg csak üvöltött, amint felismert minket, hirtelen nem tudtunk mit csinálni, csak halkan összenevettünk, és hallgattuk az osztályfőnk szidását, és fenyegetéseit. Elképesztő volt.
A lámpa felkapcsolódik, hunyorognom kell, mert hirtelen érinti a szemem a fény. Próbálom minél kisebbre húzni magam, hogy ha esetleg valaki bejönne, és nem nézne végig minden zugot még véletlenül se lásson meg, a szívem kétszer olyan gyorsan dobog, mint általában, aztán újra tudatosul bennem, hogy amióta idekerültem, nem teszek mást, csak sírok. Folyamatosan. Nem is emlékszem már, hogy milyen nevetni. Vagy csak mosolyogni. Nem emlékszem semmire, ami a normális élethez kötne.
- Anyukád nem tanította meg, hogy idegenek szobájába bemenni, kopogás nélkül nem illik? – kérdezi egy hang, amire automatikusan oldalra fordítom a fejem, de nem látok senkit. Nem tudom beazonosítani, hogy ki az, biztos vagyok abban, hogy hallottam már. 

8 megjegyzés:

  1. Drága Vivian,

    Persze, pont itt kell befejezned! Szép, mondhatom... csak azért vagyok hajlandó megbocsátani, mert ismét egy izgalmas fejezetet tártál elénk.
    Nem tudok sokat írni, csak magamat ismételni. Csodás, csodás, csodás! Nagyon tetszett, a visszaemlékezős rész különösen. Köszönöm neked! :)

    Millió puszi,
    Bia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bia!
      Éreztem, hogy problémátok lesz vele, de már olvasható az új rész, remélem azzal kárpótollak!:)
      Ne mondj ilyet, jaj, annyira aranyos vagy, ne köszönj nekem semmit, én köszönöm Neked, hogy ilyen fantasztikus vagy, és olvasol!<33
      Sok puszi,
      Vivian

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon tetszett ez a fejezet is. Ahogy leírtad, hogy milyen volt Blake-nek és Zoe-nak gyerekként... A végén pedig azzal a hanggal pont olyan befejezés lett, amilyet vártam. Izgalmas és egyben dühítő, hogy nem tudom tovább olvasni. :)
    Imádtam, és a következőket is tuti imádni fogom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett, tényleg rengeteget jelent, amiért elmondjátok a véleményeteket! Felkerült az új rész, remélem az is tetszeni fog, köszönöm!<3
      Rengeteg puszi,
      Vivian

      Törlés
  3. Drágám!
    Mivel már elárultam neked, hogy melyik a kedvenc részem ebből a fejezetből, most nem másolnám ki ide is. Na jó, mégis, hiszen olyan jó *-* "De most más, mint régen volt, ez tény. Más a helyszín, mások a dolgok, más vagyok én, és ő is más. Sokkal másabb." Imádtam, ahogy az egész fejezetet és szerintem érthető, amiért levetted a negatív gombot, ha csak úgy pipálgatnak de nem mondanak véleményt az engem is nagyon zavar.
    Még mindig nagyon kedvelem Blaket, olyan aranyos volt kisgyerekként, hogy nem tudom, nem szeretni. Ez beteges, nem? Hiszen nem teljesen százas a gyerek... Hmm, mindegy is.
    A befejezés figyelemfelkeltő, szívesen olvasnám tovább, bár sejtem kié a hang. A lány, aki leribancozta és megmentette. Ezer százalék :)
    Millio puszi Xx szeretlek <3
    ui.: nekem az a cigis rész kicsit fura volt, de hát na, este van XD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kingám!
      Jaj, vigyorgok, mint a tejbe tök, annyira örülök, hogy tetszett, és, hogy még kedvenc részed is van! Haha, hidd el, én is iszonyatosan imádom, amennyire egy saját karaktert lehet, de az köztudott, hogy én beteges vagyok, ezek szerint megrontalak! Hahahahaha, most nagyon géniusznak érzem magam, mert rosszul hitted, azt viszont fontosnak tartom leírni, hogy nem azért nem igaz a sejtésed, mert szándékosan kiszeretnék szúrni veled, mert tudod, mennyire szeretlek, de alapból így terveztem, gondoltam, hogy lesz tipped, csak az most sajnos nem jött be, hihi.:3
      Én is nagyon szeretlek, köszönök mindent!<33
      Sok-sok puszi,
      Vivian

      Törlés
  4. Drága Vivian!

    Most megint csak ismételni fogom magamat, készülj fel rá. Szóval : fantasztikus! Komolyan! Amikor visszaemlékezett a Blake-kel töltött időkre... Annyira jó volt valami normálisat olvasni (mármint úgy, hogy normális körülmények között vannak), és jó volt úgy olvasni, hogy tudom, Blake azóta milyen irányban változott meg. Elképesztő, hogy egykor milyen édesek voltak együtt, és ez az egész milyen borzadályba fordult át. Te jó ég, imádom, imádom, imádom, de tényleg! <333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés
  5. Drága Azy!
    Én is csak ismételni tudom magamat, hogy köszönöm, köszönöm és köszönöm! Értem, hogy érted, és tényleg én is már akartam, hogy valami hétköznapi is kerüljön elétek, ne csak a folyamatos horrort és szenvedést olvassatok. Iggen, szerintem is annyira cukik, és ez olyan fura, hogy ezt mondom, mikor én alkottam meg őket, és te jó ég! Köszönöm, tényleg, el sem hiszem, hogy ezt mondod, imádod... omg!<3333
    Sok puszi,
    Vivian

    VálaszTörlés