2014. március 16., vasárnap

09 - Leírhatatlan érzelmek

Drága olvasóim!
Tényleg, eszméletlenek vagytok! Nagyon köszönök mindent, és ezt tényleg komolyan mondom! Imádlak Titeket, nálatok jobb olvasót senki sem kívánhatna, köszönöm!<33
Ez egy extra hosszúságú rész, én imádtam írni, jobban, mint akármelyiket. Remélem nektek is tetszeni fog, és tényleg köszönök mindent, hatalmas ölelés minden kedves olvasómnak!<3
Jó olvasást,
Vivian
U.I.: Mit szóltok az új design-hez?:)

Zoe Monroe
Marilyn Manson - Sweet Dreams
A levegő körülöttem felsűrűsödik, egyre csak azt érzem, hogy nem tudok levegőt venni, elszívják előlem, és nincs több. Nem merem kinyitni a szemeimet, mert félek, hogy valami olyan tárul elém, ami talán a teljes sokkot jelentené nekem. Tudom, hogy nem ott vagyok ahol eddig, ezt az is bizonyítja, hogy fekszem. Egy puha ágyon fekszem, muszáj kinyitnom a szemem, meg kell tudnom, hogy hová kerültem.
Szürke. Négy szürke fal, mindegyiknek szeme van. Hiába nem látom, érzem, hogy ott van, érzem, hogy valaki figyel. Az a valaki pedig csak egy ember lehet. Olyan ez a szoba, mint egy elmegyógyintézet egyik kórterme. Szürke, már-már fehér falak állnak körülöttem, egyetlen egy matrac van elhelyezve az egyik fal mellett, amin éppen fekszem. Felülök, óvatosan jobban szemügyre veszem a szobát, ajtót sehol sem látok. A levegő egyre csak kevesebb és kevesebb, szapora levegővételem miatt egyre kevesebbet érzek abból, amit belélegzek. Szemeim összeszűkülnek, a falak pedig felém kezdenek jönni, megállás nélkül a szoba közepére szorítanak és egyszer csak.. utolérnek.
Képzeleteim eljátszadoznak velem, jó szórakozás ez nekik, de egyáltalán nem vicces. Mellettem Ő ül, kezét az ölébe ejtve, egy kényelmetlennek látszó széken. Mikor meglátja, hogy kinyitom a szemem elmosolyodik, és gyorsan közelebb jön felém. Kezét végigsimítja az arcomon, a mosoly nem tűnik el a szája széléről, zöld íriszeivel a tekintetemet keresi. Próbálok felülni, de a végtagjaim meg sem mozdulnak, mintha egy hatalmas súly tétlenkedne rajtuk. Nem beszél, csend van, félek, nem tudom hol van ebben a csavar. Nem lehet igaz, hogy szeret, képtelenség. Elakarja velem hitetni ezt, aztán ugyan azt fogja velem tenni, mint mindenkivel, amit eredetileg eltervezett. Fekete haja kócosan áll, mégis rendezetten, nem úgy, mint nekem. Szemei csillognak, arca megenyhül. A fal felé fordítom a fejem, csak, hogy ne kelljen a szemébe nézzek. Nem akarom, hogy bármit is elhitessen velem, nem állhatok a hatása alatt. A falon hosszú, fekete vonalak futnak fel, néhány helyen elágazódik, a vonalak végére virágokat festettek. Ezeket vajon ő csinálta? Talán már nem is a föld alatt vagyunk? A szoba varázsa, egyszerűsége azt sugallja, hogy ez egy intézeti kórterem, mégis kételkedek magamban, hiszen Blake bármire képes, ki tudja, miket csinált még. Lehet, hogy ez is csak egy trükkje, amolyan 'a látszat néha csal' féleség, és hirtelen leéget itt mindent, aztán ugyan abban a koszos labirintusban leszünk. Talán már nem kellene többes számban beszélnem. Tudni akarom hol vannak a többiek, csak néhány dolgot a bátyámról, hogy jól van-e, egyáltalán él-e még. Belebetegszem, ha nem tudok meg valamit róluk, lehet, hogy amíg én itt fekszem, és jó dolgom van, addig ők még mindig a kiutat keresik.. Vagy már megtalálták. Egyre több és több kérdés merül fel bennem, próbálom megtalálni rájuk a választ, hány nap telt el? Hány óra? Mennyi időm van még? Nem kalandozhatnak el a fejemben előforduló dolgok teljesen más témára, mert nem tudom, hogy mi van a tényleges környezetemben, és lemaradok arról, ami igazán fontos, és szükséges ahhoz, hogy valaha kijussak innen -vagy éppen meghaljak.
A falaknak tényleg szeme van, miért is ne lenne? Ha véletlen itt hagy engem egyedül, akkor vajon nem gondol arra, hogy megpróbálnék menekülni? Ha ezt gondolja, akkor rosszul teszi. Azt hiszi még mindig próbálkozom a kiszabadulással, azt hiszi provokálni fogom őt, vagy valamiféle trükkel sikerül átjárnom az eszén. Ezért fél. Fél, hogy okosabb vagyok és a puszta jelenlétemmel is elveszem az eszét, így nem figyelhet arra, hogy minden sínen menjen. Hogy ne jussak ki, hogy ne tegyek vele valamit. Megtehetném.. De nem teszem, és nem is akarom megtenni. Beletörődtem a sorsomba, egyszer mindenki meghal. Ha Isten úgy dönt, hogy most én jövök -hát legyen, nem ellenkezek.
- Nézz rám, kérlek - hangja véletlenül sem volt könyörgő, inkább parancsoló. Gyengéden beszél hozzám, nem csupán kemény szavakkal dobálózik. Eleget teszek a kérésének, és felé fordítom a fejem, de csak néhány másodpercre.
- Gyönyörű vagy - suttogja, azt hinné az ember, hogy elérzékenyült. - Gyönyörű.
- Köszönöm - arcom pírba borul, újra elfordítom a fejem. Érzékinek tűnik a helyzet, ahogyan én fekszem, ő pedig mellettem van. Nem akarok ilyen helyzetben lenni. Nem akarok bármi olyat érezni, ami megkérdőjelezné azt, hogy nem akarok menekülni, próbálkozni a lehetetlen ellen, harcolni a halállal. Nem akarok átesni a ló másik oldalára, azt teszem ami helyes és nem azt, amit elvár tőlem. Egyáltalán mit akar tőlem? Azt hiszi viszonozni fogom azt, amit ő érez, amit ismétlem, képtelen vagyok elhinni. Azt hiszi ha ő azt mondja nekem, hogy szeret, és pillanatok alatt megváltozik a viselkedése én is ugyan úgy fogok érezni iránta? Félreteszek mindent, amit velem tett pusztán egy nap alatt, és boldogan élünk, eltekintve minden egyes dolog felett, amit velem tett? Az élet nem ilyen egyszerű, én sem vagyok ilyen egyszerű.. és a helyzet sem az. Egyenes, teljes gyűlöletből átváltani szeretetre? Szeressek egy olyan embert, mint ő? Hülyeség, hiszen én is olyan ember vagyok, hiába tagadja bárki is. Ember az, aki képes lenne erre? Senki nem lenne képes átérezni azt, amit én érzek, még csak leírni sem lehet. Olyan érzések kavarognak bennem amikről még csak nem is gondoltam volna, hogy érezhetek, egyik pillanatban egész testemmel remegek, a másikban pedig csak sírni akarok. Olyankor eltűnik minden gyűlölet, minden utálat, csak kiakarok sírni magamból mindent, semmi több. Nem akarom, hogy vigasztaljanak, nem akarom, hogy tudni akarják miért sírok. Csak azt akarom, hogy egyedül legyek a gondolataimmal, ha már csak ez maradt.
- Ez él még? - hangzik el egy női hang Blake mögül, mire felé fordulok, és mögé nézek. Ettől féltem, ettől, hogy a kérdéseim és gondolataim elveszik az eszemet és nem eszmélek fel akkor, amikor kellene, és minden fontos dolog lezajlik körülöttem anélkül, hogy én tudomást szereznék róla. Tekintetem összetalálkozik azzal a barna szempárral, amit soha többé nem akartam látni, mégis itt van. Idáig jutottam, egyedül vagyok azokkal, akik itt tartanak, és netalántán terveznek valamit ellenem. Szép halál lenne, ha egy ilyen intézetes szobában nemes egyszerűséggel felakasztanának, de abban mi lenne az öröm? Lenyúznák a bőröm? Ugyan, ennél sokkal okosabbak, és ők élvezni akarják a tetteiket, nem csupán cselekedni, és továbbmenni.
- Blake, kérlek segíts! - nyújtom felé a kezem, csak annyit kérek, hogy felállni segítsen. Mögötte a nőnek az arcvonásai megkeményednek, szemeit összehúzza, minden jel arra utal, hogy akár le is lőne, helyben. Ehelyett csak egy jóleső, hangos nevetés hagyja el a száját, azzal a lendülettel kimegy az ajtón, és maga után becsapja azt. Könnyek kezdik szúrni a szemem, csupán az ajtócsapódás hangja is mély nyomot hagy, valamiért ez váltja ki belőlem azt, hogy sírjak. Olyan hangos, és.. embertelen.
A mosolya hirtelen lehervad az arcáról, eltűnik, mintha egy gyertyát fújna el a szél. Feláll, tekintetemmel a mozdulatait követem, kezem erőtlenül hever az ágy szélén. Fel s alá járkál, fejét szorosan a földdel szemben tartja, aztán megáll, felém fordul, és idegesen a hajába túr. Megijedek, hisz fogalmam sincs, hogy jelen pillanatban milyen érzelmek játszódtak le benne, lehet, hogy most kapott észbe és jött rá a tényre, miszerint nem szeret engem, sőt, egyenesen gyűlöl, vagy legalább utál. Nem beszél, csak néz rám, fájdalmas tekintettel. Szeretek másnak a nézéséből, tekintetéből olvasni, hisz olyankor hamarabb megértem, hogy mi a problémájuk, mint azzal, hogy órákon keresztül beszélnek róla. Mégis, tele van érzelemmel, olyan, mintha a szemei előtt egy egész történet játszódna le, ijesztő, ahogy csak néz maga elé -vagyis rám, üreges tekintettel. Megakarom kérdezni, hogy mi történt, de nem törődök vele. Törődnék, de nem teszem. Nem fogok máshogy érezni iránta mint eddig, ha pedig törődöm vele, akkor az már mást jelent. Nem jelenthet mást, semmi nem változtathat azon, hogy gyűlölöm őt.
- Blake!
- Nem szabadna itt lenned! - kiabál, rohanó léptekkel közeledik felém és megszorítja a karomat, felállít. Úgy érzem nyomban összeesek, újra ugyan az játszódik le előttem, mint nemrég: most jött el a pillanat, hogy tényleg megtegye. Maga elé lökdös, ki az ajtón, én pedig csak megyek, mert nem tehetek mást. Homályossá válik a látásom, szédülök és hányingerem van egyszerre. Két ajtó nyílik meg előttem, de nagy a valószínűsége, hogy csak egy, az sem kizárt, hogy hallucinálok. Hirtelen történik körülöttem minden, deja vu-m van, amiért folyamatosan így történnek a dolgok. Míg pár perccel ezelőtt békésen voltunk ketten egy szobában úgy, hogy nem akart megölni, és én sem akartam menekülni, most minden vágyam lenne az, hogy minél hamarabb véget vessen ennek. Belökdös egy sötét szobába, voltam már itt, tudom. Erősen lökött, így az asztalnak esek, ami hatalmas sebet hagy a hasamon. Szembefordulok vele, egyre csak hátrálok, ebben a kicsi szobában nincs más, csak az asztal, így biztos lehetek abban, hogy maximum a falnak megyek neki. Figyelem minden léptét, tekintetével lassan már megöl, annyi gyűlölet árad belőle. Hirtelen emeli meg a kezét, ami az arcomon csattan, nem bírom tartani az egyensúlyomat, így a földre esek. Mosolyogva, könnyes szemmel nézek fel rá, nem akarom, hogy abbahagyja, ha most nem öl meg, akkor soha.
- Rajta, folytasd! Ölj meg!
- Szemét ribanc! - üvölti, felkap egy kézhez eső dolgot az asztalról, és a falhoz vágja. Dühösen felborítja az asztalt, végtagjaim segítségével a falhoz húzódom, így várok a következményekre. 
- Pszichopata! - köpöm neki oda a szavakat, elakarom érni, hogy bennem tegyen kárt, ne a rendkívül egyszerű berendezésben. Rám néz, közelebb jön és a hátsó zsebébe nyúl. Egyszerű mozdulattal veszi ki a bicskáját, ujjával egy pillanat alatt felnyitja. Számítok arra, hogy ellenem használja. De számításaim alább maradnak, amint észreveszem, hogy az álla alá emeli az éles tárgyat. Hirtelen felállok, egyre jobban kezdek sírni amikor meglátom, hogy ő is ezt teszi. Nem engedi le a kezét, szorosan ott tartja, mintha azt várná, hogy elinduljak, és akkor megölné magát. Azt sem tudom mit tehetnék, nem ölheti meg magát, nem akarom, hogy ezt tegye, inkább velem, mint saját magával! Nem hagyhat egyedül a sötétben, hisz engem csak ő védhet meg.
- Kérlek, ne tedd ezt, nem teheted meg!
- Megteszem, Zoe - sír, hangja elcsuklik a nevem kiejtésekor. - Szeretlek.

- Nem! - kiáltom, az asztalra dobott ollót pillantom meg, megfogom és azzal a lendülettel húzom végig a csuklómon a hegyét, oda sem nézve, oda sem hederítve, hogy hol vágtam meg. Keze megáll a levegőben, sírva nézi a megsértett végtagom, ahogy egyre több s több vért veszítek. Látom, hogy nem akarja leengedni a kezét, így újabb gyors mozdulattal húzom végig a csuklómon az olló hegyét, és csak most veszem észre, hogy ez ugyan az a karom, amin ő próbálkozott nemrég. Még jobb, talán hamarabb meghalhatok azáltal, hogy túl sok vért vesztek. 
Kezéből kiesik a bicska, nem tett semmit. Könny áztatta arca megenyhül, az egy méter távolságot közöttünk egyszerűen átlépi, én is elengedem az ollót, valahogy nem tud foglalkoztatni, hogy a kezemből ömlik a vér. Lassan emelem meg az elvágott csuklómat, megfogom a tarkóját és magam felé húzom, ajkaim érintik az övét. Az idő megáll, a patak nem csobog tovább, gondolataim megszűnnek. Kérdéseim előjönnek pont úgy, mint az érzelmeim, a vér pedig csak lefolyik a nyakán, összekenve ezzel a fekete pulóverét. Körülöttem minden megszűnik létezni és nem engedem el, csak csókolom Őt. Egyetlen egy kérdésemre kapok választ, ami ebben a pillanatban tényként bizonyosul bennem. Szeretem.
Amit érzek, úgy gondolom leírhatatlan.
Amit gondolok, az szembefordul a valósággal, nem mondhatom ki, nem is gondolhatok rá.
Amit ő érez, az talán nem az, amit én érzek.
Nem olvashatok a gondolataiban, nem tudom mit akar, nem tudom mit gondol. 
Elfelejtek mindent, ami eddig történt. Minden rossz és jó pillanatot, minden cselekedetemet, minden eddig feltett kérdésemet, mindent. Csak ő és én maradunk, ezzel megszegve az ígéretemet, hogy nem szerethetem. Az ellenkezője történik és tudom, hogy ezt érzem gyerekkorom óta, ez az érzés pedig egyre csak erősödik bennem minden egyes cselekedeténél, minden egyes pillanatban, minden egyes órában. Nem számít, hogy ez rossz, és nem így kellene lennie, ez nem tud érdekelni.
Elhúzódok tőle, tekintetem elhomályosul, szédülni kezdek. Hallom, ahogy folyamatosan szólítgat, a nevemet ismétli és azt, hogy nem tehetem ezt vele. Elvesztem az irányítást a testem felett, rongyként hullok a földre. Ha Isten úgy dönt, hogy most én jövök -hát legyen, nem ellenkezek. Nem várhatják el tőlem, hogy én legyek a túlélő. Én döntöm el, én döntök a cselekedeteim felett, nem pedig más. A döntéseim felett magyarázat áll, átgondolom, mit teszek, s amit megteszek, az azért van, mert meg kell tennem. 
Egy gyönyörű, régiesen díszített bálteremben találom magam, egyedül, báli ruhában. A ruha földig ér, kissé fodros és pánt nélküli, no meg fehér színű. Soha nem láttam még ezt a termet, épp ezért nem tudom, hogy hogy kerültem ide. Fordulok egyet, amikor szembetalálom magam Blake-vel. Fekete haja össze-vissza áll, férfias arcszőrzetéhez tökéletesen megy a fekete szmoking. Kezét nyújtja felém, amit megragadok, abban a pillanatban maga felé húz engem, és elindul a zene. Lassan vezet, azt hiszem keringőzünk, a zene ütemére forgat meg s visz tovább, az egész báltermet körbejárjuk. Rám mosolyog, én pedig viszonozom a gesztusát, tekintetünk egymásba fonódik, hirtelen közelebb húz magához és csókot lehel ajkaimra. Hangos nevetés hangzik el, a lassú szám helyett valami rock zene üvölt, a nyakamtól kezdve az egész ruha vörös színt ölt, Blake elenged. A kezemről folyik a vér, felsikoltok. Valaki hirtelen átölel a hasamnál, belecsókol a nyakamba. Zihálva fordulok felé, de nem látok senkit, körbe-körbe kezdek pörögni, hogy hol van. A csillár hirtelen leszakad, a táncparkett közepére esik, az ablakok kitörnek, minden egyes kisebb lámpa robbanásszerűen oltódik ki. Egy másodpercre hunyom le a szemem és rögtön a föld alatt találom magam, sötét, fekete falak között. A talaj megnyílik alattam, sikítva zuhanok a mélybe. A halál szép dolog. Csak nem nekem.

7 megjegyzés:

  1. Drága Vivian, alias krumpliborsó!
    Mivel sajnos már elmentél aludni én meg majdnem lezuhantam a székről, annyira hulla vagyok, gondoltam elkezdek olvasni. Nos, örülök, hogy így döntöttem, mert ez a rész a KEDVENCEM lett. Annyira magával ragadott a sötétség, ha fogalmazhatok így, és a design is szépséges lett, az új BLAKE-kel együtt. Jó választás volt, komolyan. Még az én ötletemet is túlszárnyalta, pedig próbáltam megfelelő fiút keresni neked.
    Visszakanyarodva a részhez; minden sorát faltam és az utolsó mondat pedig bevitte az utolsó ütést. Alig várom a folytatást! <33 Remélem a többiek is benne lesznek és az is kiderül, ki volt az az ellenszenves csaj :)
    Millio puszi Xx remélem nem rabol el senki :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio, alias Kingácska!
      Haha, sajnálom, tényleg álmos voltam, és közrejátszott az is, hogy nagyon féltem, hogy van itt valaki, szóval az ágy végső menedéket nyújtott, ettől még parázok, ha egyedül vagyok a sötétben.:) Juj, nagyon örülök, hogy tetszik, és tényleg, nagyon boldog vagyok, hogy így gondolod, köszönöm!<33 Juj, kíváncsi vagyok, mit gondolsz majd az új részről, szerintem pont ellenkező véleményen leszel róla..:(:)
      Sok puszi,
      Vivian xx

      Törlés
  2. Kedves Vivian,

    Jól tudod, hogy imádom, amit csinálsz, de ez már komolyan felülmúlhatatlan. Tökéletesen érzékeltetted a helyzeteket és az érzéseket, szinte féltettem a saját épségem, mintha én is ott lettem volna velük. Blake egyre furcsább, az egyik pillanatban ilyen, a másikban pedig már olyan, ennek ellenére be kell vallanom, hogy imádom a katakterét.
    Kiváncsi vagyok, hogy mi fog történni a továbbiakban, szóval amilyen hamar csak tudod hozd a fejezetet, kérlek!

    Puszi áradat,
    Bia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, lemaradt! Gyönyörű a design, nagyon tetszik! ;)

      Törlés
    2. Drága Bia!
      Most már lassan tényleg elhiszem, de ne mondj ilyet, mert úgy érzem nem érdemlem meg! Tényleg örülök és boldog vagyok, hogy tetszett, éééééés igen, rátaláltál a 'furcsaságra', ami a későbbiekben ki is fog derülni.:) Ne is mondd, én is imádom, de nagyon! Remélem nem okozok csalódást az új résszel, érdekel, hogy mit gondolsz majd róla! Köszönöm, örülök, hogy tetszik!:)<33
      Rengeteg puszi,
      Vivian xx

      Törlés
  3. Drága Vivian!

    Miért van az, hogy minden egyes résszel jobban szeretem, amit csinálsz? Komolyan szavak sincsenek arra, hogy mennyire jól összehozod ezt az egészet. Imádom, csak ezt tudom mondani. Hihetetlen, nem tudom eldönteni én se, hogy most mit érezzek Blake iránt. Komolyan tanácstalan vagyok, csak ülök itt, és tippem nincs, hogy ennek az egésznek hogyan lehet vége majd, mi lesz ezután. Rendesen érdekel már a folytatás, úgyhogy rohanok is inkább a következő részhez! <3333

    Sok puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azy!
      Ezt ne tőlem kérdezd, nem is csinálok semmi különlegeset, ami miatt egyre inkább szeretned kellene. Az a hihetetlen, hogy még mindig ennyire aranyos vagy, nagyon sokat jelent nekem, hogy olvasol és itt vagy!<33
      Sok puszi,
      Vivian

      Törlés