2013. december 20., péntek

04 - Jöjjön el értem

Sziasztok!
Mérhetetlenül sajnálom a négy hét késést. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem tudtam hogyan folytassam, akármikor ideültem pötyögtem pár sort és ennyi, több nem jött. Erőltetni pedig nem akartam, ámbár megfordult a fejemben.. Közben pedig ki kellett találnom, hogy melyik részben mi legyen, ennek a blognak nem lehet a vége happy end, szóval halál, izé, minden, ami horror. Nem mellesleg közeledik a karácsony, huszadika van, és én még mindig nem vettem semmit senkinek! És még nem is csináltam, nincs ajándékom. Uh, és akkor még a januári matekvizsgám is ott van. Nem sajnáltatom magam, erről szó sincs, csak felsoroltam az indokokat, nem szerettem volna, ha az óriási késések miatt neheztelnétek rám. És a legvégére pedig, nem tudom, hogy az ünnepeknél hozok-e részt, tervezem, de azért előre mindenkinek kellemes szünetet és boldog karácsonyt, illetve új Évet kívánok!
Köszönöm a türelmeteket, imádlak Titeket!<3 Jó olvasást!
Vivian.xx


- Válaszolj, ha kérdezlek! - förmedt rám, erős volt a gyanúm arra, hogy ha rajta múlt volna lenyomja a ravaszt és megöl, ha nem válaszolok.
- Zoe Monroe vagyok.
- Miért vagy itt? Ki hozott ide?
- Nem tudom! - kiabáltam, mire szemei kikerekedtek, így változtattam a hangsúlyomon. - Nem tudom - suttogtam magam elé meredve. Nadrágzsebébe rejtette a pisztolyt, karomat megfogva lökött rajtam egyet, így a székre estem. Zihálva próbáltam elhelyezkedni, amíg Ő valami után kutatott az asztalon. Ijedtemben imákat kezdtem el mormolni, sírógörcsöm miatt kisebb szünetekkel.
- Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!
- Te meg mit csinálsz? - kérdezte szemöldökét ráncolva a nő, kezével újra a pisztolyt kezdte el keresgélni, gondolom azt hihette, valahogy meg akarok szökni. Kezeimet összetéve folytattam az imát, mit se törődve azzal, hogy kezd bedühödni. Nem bírtam ott tovább, készen álltam arra, hogy megöljön, így minden lehetőségemet felvázoltam, mit kellett tegyek ahhoz, hogy Ő is megtegye. Már elfogadtam, hogy a sorsom nem más, minthogy itt, ebben a büdös, sötét porfészekben haljak meg. Tehettem volna másképpen? Azon a helyen az idő csigalassúsággal telt, soha nem tudtam mikor hány óra van, milyen nap, de néha jól jött volna. Lehet, hogy eltelt már vagy két nap, de lehet, hogy két óra. Az idő csak ment, fogalmam sem volt hol vannak a többiek, és, hogy az a nő mire készült. Ha leütöttem volna Őt s elszöktem volna, akkor valószínűleg belefutottam volna abba a pszichopatába. Melyik a jobb? Hiszen mindkettőnek ugyanaz a lényege, megöltek volna! Épp ezért tovább mormoltam az imádtságot, felidegesítve ezzel Őt, de a cselekedete ellenkezőjére számítottam.
- Szóval ezt akarod? Mondogatod a hülye keresztény dumádat, hátha megöllek? Azt hiszed én ezeket nem értem? Nem hallom a gondolataidat, amint leakarsz ütni és megszökni? Te tényleg elhiszed ezt? - suttogta, forró lehelete érintette a fülemet. Egyik kezével a fülem mögé tűrte az egyik rakoncátlan hajtincsemet, míg a másikkal végigsimított az arcomon.
- Mi mást is akarnál? Mondd el nekem, áruld el, amit senkinek sem mondanál - suttogta, immáron nem csak a leheletét éreztem az arcomon, hanem a szájával való érintését is. 
- Miért árulnád el? Hisz így is tudom, hogy félsz. Félsz tőlem, és az érintésemtől is - fogta meg a kezem. Ijedten rántottam el, felakartam állni, de nemes egyszerűséggel megbökte a mellkasom és visszaültetett a székre. Egyik lábát átvetette a másik oldalamra, így kényelmesen ült az ölembe. A szívem a torkomban dobogott, soha nem gondoltam volna, hogy viccen kívül ilyen közel kerülök majd egy nőhöz, nem is akartam ezt soha. Mégsem tudtam mit tenni, ott volt Ő, és én, nyilvánvalóvá vált, hogy mit akart. Mivel percekkel ezelőtt a halált akartam, és Ő nem akart megölni, inkább a másik utat választottam, miszerint megpróbálok kijutni. 
A tulajdonává akart tenni, nyakamat hátravetve ellenkeztem, hogy megcsókoljon. Fejemet egyszer jobbra, majd balra fordítottam, attól függően, hogy merről akart közeledni. 
- Nem engeded magad könnyen, igaz? Sajnálom cicám, de itt én irányítok - mondta, majd megmarkolta a hajam, az Ő fejével szembe irányította az enyémet, és szenvedélyesen megcsókolt. Mikor elengedett erőt vettem magamon, próbáltam visszafogni a könnyeimet, de gondolataim már vészesen afelé közeledtek, hogy nem tudtam ellenkezni. 
Előjött belőlem az erős, bátor énem, és amíg Ő a szemembe nézve várta a reakciómat, addig a maradék ép gondolkodásomat összeadva az arca felé közeledtem, de nem túl közel. Egy bizonyos pontnál megálltam és szembeköptem Őt, majd a nadrágjába rejtett fegyvert kivettem onnan és a feje felé szegeztem. Leugrott rólam, folyamatosan hátrált, a jelenet úgy nézett ki, hogy Ő félt tőlem, nem én tőle. Megtisztelő érzés volt valakit úgy látni, fordított helyzetben, hogy én tarthatom Őt zsákutcában, így gyorsan felálltam, és felé közeledtem. 
- Ribanc! - kiáltotta, félve attól, hogy valamit csinál, gyorsan a fejéhez emeltem a pisztolyt. Féloldalasan elmosolyodtam látván, hogy Ő csak ilyesféle jelzőkkel tud illetni engem, nincs ellenem más fegyvere. Háta a falhoz simult, így ismét úgy, ahogy az előbb Ő, a pisztolyt el nem engedve a fejétől a füléhez hajoltam, és suttogtam:
- Félsz?
Arca megfeszült, megakart ütni, de a szabad kezemmel lefogtam Őt. Meglehetősen jó érzés volt, hogy én lehettem a főnök s nem más. Homlokán izzadságcseppek folytak le, lelőhettem volna. De valamiért nem tettem meg, így csupán a térdemmel rúgtam a hasa felé, minek hatására összeesett, elegendő időm volt elfutni. A fegyvert gyorsan a hátsózsebembe raktam ügyelve arra, hogy ne essen ki. Kinyitottam az ajtót és futni kezdtem, igyekeztem megjegyezni a folyosót, a padlót, hátha jártam már itt, és kijuthatok, vissza a többiekhez. A folyosó végén észrevettem egy ajtót, melynek a kilincsét megragadva kinyitottam azt. Kilépve körülnéztem, de mivel teljes sötétség borította a helyet kiabálni kezdtem, torkom szakadtából, ám csak a vízhangot hallottam vissza. Bízva az ösztöneimben jobbra kezdtem el futni, továbbra sem hagytam abba az eszeveszett kiabálást. Kapkodva vettem levegőt, fáradtságom miatt lelassítottam, és már csak gyors léptekkel igyekeztem, kezeimmel tapogattam, nehogy nekimenjek valaminek.
Egy bizonyos út után már nem bírtam tovább menni, lesújtottak a körülmények és a történések, akkor kezdtem leginkább felfogni azt, hogy mi is történt. Most pedig, méginkább áttudom érezni azt, ami ott történt, mint ha akkor éreztem volna. Így utólag esik le teljesen a dolog, mert akkor csak a félelem volt az egyetlen érzés, amit folyamatosan, megállás nélkül éreztem. Testem remegett először a félelemtől, utána a dühtől, ami miatt késztetést éreztem az erőszakosságra. A pisztoly a farzsebembe kezdett megrémiszteni és az eddigi bátorságom elment, a félelmet átváltotta a düh és a rettegés keveredése, tulajdonképpen minden érzés ami jelen pillanatban bennem volt elszállt, és rosszabbra váltott. Már nem akartam semmit kideríteni, nem akartam tudni az indokokat, nem akartam kijutni sem. A maradék életerőm is elszállt, gyakorlatilag zombiként vonultam végig a hideg, koszos, sötét folyosón. Nekem már csak egy valamire volt szükségem, hogy elköszönhessek a bátyámtól és onnantól vége legyen. Azt akartam, hogy vége legyen az elcseszett életemnek, jött volna értem a Halál Angyala, és vitt volna el messzire, soha nem hozott volna vissza. Így is elvesztettem mindent, amim volt. Nem lehetek telhetetlen, csodás életem volt. Amíg el nem kezdődött ez az egész, addig én voltam a legboldogabb ember az egész világon. Fájdalmat érzek szerelem nélkül, inkább a fájdalom, mint a szenvedés. Inkább érzek fájdalmat, minthogy semmit se érezzek.
A látásom kezdett elhomályosodni, azt hittem itt az idő. De nem így volt, nem történt semmi. Bágyadtan, fáradtan borultam a falnak, sírtam. Könnyeim eleredtek és nem álltak meg, nem is akartam megállítani azokat.
Hátulról valaki megérintette a vállamat, mire ösztönösen felugrottam és kikaptam a pisztolyt a hátsózsebemből. Nem gondolkodtam, biztos voltam benne, hogy Ő az, ezért nem használtam a fejem, csak lőttem egyet. Összecsuktam a szemem és utólag befogtam a fülem a zajtól, amit csináltam. A test a földre esett, de mégsem éreztem boldogságot, szabadságot, semmit, amit éreznem kellett volna. Mégiscsak az életem része volt, még ha csak egy bizonyos ideig is, de ott volt. De ezzel vége, még egy időszakot zárhattam le az életemből, így a felesleges gondolatokat átváltották a fontos dolgok. A tudattal pedig, hogy megöltem egy embert, élnem kell. Nem volt jó ember, ezt Ő is tudta, így a legjobb az volt neki, hogy megöltem. Így, hogy Ő meghalt nem adhatom fel, legalább addig nem, amíg meg nem találom a többieket. Ha már tényleg vége, és közeledik a halál, akkor a maradék időmet a bátyámmal szeretném tölteni, senki mással. Futni kezdtem, ámbár lábaim hevesen tiltakoztak. Mondhatnám, hogy szerencsémnek köszönhetően találtam meg Őket, de ez nem lenne igaz. Nem annak volt köszönhető, hanem az eszeveszett kiabálásoknak, a vízhangnak, és annak, hogy nem adtam fel. Megtöröltem a szemem, hogy élesebben láthassak, mikor Lia odafutott hozzám, és a nyakamba borult. Először azt hittem azért ennyire boldog, mert talált valamiféle kiutat, de nem így volt.
- Nem esett bajod? - kérdezte Louis, Lia után Ő is megölelt. Szorosan öleltem Őt, egy percre sem engedtem el. Óvatosan megsimítottam a nyakán a sebhelyet, amire felszisszent, így hagytam. Hallottam, hogy sírt, de én is, és ez így volt jól. Mellette rossz döntés volt, hogy meg akartam halni. Ő ott volt, mit tett volna, ha én sem leszek már neki, nem hagyhattam cserben, és nem is fogom. Hiába a fájdalom, az, hogy nincs életerőm és majdnem összeestem, ezek apró dolgoknak bizonyulnak, ha van egy csodálatos, szeretetre méltó bátyád, aki mindent megtenne a húgáért. Elhúzódtam tőle, kezeim közé fogtam az arcát, szipogva nézett a szemembe. Csak egy szót suttogtam neki, mire Ő valósággal lefagyott. Pár másodperc után felkapott, és pörgetni kezdett, nevetve ordította, hogy Ő, Ő az én húgom, miközben rám mutatott. Elmosolyodtam, de megkértem, hogy tegyen le, mert hamarosan hányni fogok. ő letett, és boldogan ecsetelte Liának és Willnek, hogy nincs többé. Egy valami szemet szúrt, nem tudtam hol vannak a többiek, négyen voltunk ott. Kezdtem megijedni, hogy lehet elkéstem.
- Hol vannak a többiek?
- Madison eltűnt - mondta Lia, majd tovább folytatta - De megtaláljuk!
- Christ nem tudjuk.
- Meg kell Őket keresnünk! Most! - kiabáltam rájuk, és visszafele kezdtem el futni. Próbáltak megállítani, hogy nyugodjak meg, de nem álltam meg. Átfutott a fejemben az a szörnyű gondolat, hogy talán rosszul hittem, amikor megöltem azt az embert. Megálltam, amikor éreztem, hogy itt lesz az a hely, reménykedtem benne, hogy valakinél lesz zseblámpa. Nem volt, de Will a kezembe nyújtott egy mobilt, mellyel rálátásom nyílhatott a folyosóra. Csendesen követtek, nem ellenkeztek.
Mikor már megláttam a testet, mely a földön volt elterülve, könnyezni kezdtem. Ha az az ember az, akire gondolok, és aki miatt itt vagyunk akkor összeomlok, ha látnom kell. Ha pedig Chris az, akkor méginkább rosszul leszek, mert megöltem egy barátomnak mondható személyt, egy jó embert, semmi okom nem volt rá. Óvatosan odalépkedtem, a levegőmet visszatartva világítottam rá az arcára. 
Nehezemre esett felfogni, és még most is nehezemre esik. Egy gyilkos voltam, most is az vagyok. Nem mondhatom, hogy a saját védelmemre lőttem le. Nem mondhatom, hogy véletlen volt. Nem mondhatom, hogy sokkos állapotban voltam. Megöltem egy ártatlan embert, és továbbra is be vagyunk zárva. Zokogva borultam a földre, próbáltam megnézni a pulzusát. Újra akartam éleszteni, de nem ment. Kéntelen voltam felfogni, hogy ez a hely ezt tette velem. Ezt, képes voltam találomra, a gondolataim hevében embert ölni. A fejemben egy hatalmas kavarodás volt, próbáltam összerakni a dolgokat.
- Sajnálom!

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Gondoltam, hogy azért ez nem lesz ilyen egyszerű, hogy csak találomra lelő valakit aztán már vége is a bulinak. Na de ki volt a nő?
    Puszi,
    Bia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igen, de azért remélem, hogy élvezhető volt a rész, még így is. Minden kiderül, majd, idővel!((:
      Puszi, Vivian

      Törlés
  2. Drága Vivian!

    Imádtam olvasni ezt a részt is, fantasztikusan írsz.
    Nagyon várom a folytatást, kívánok sok lelki erőt, és ihletet a fantasztikus folytatáshoz!

    Elismerésem!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nady!
      Juj, nagy szavak, nagyon nagy szavak, de azért köszönöm! Köszönöm szépen, eszméletlen aranyos vagy, köszönöm!
      Sok puszi, Vivian

      Törlés