2013. november 10., vasárnap

02 - Kockáztattam

Sziasztok!(:
Jaj, el sem hiszem, hogy már 23 olvasóm van! Tényleg, nagyon sokat jelent nekem a támogatásotok és a kommenteitek, soraitok! Tényleg, nagyon köszönöm! Aztán, sajnálom, hogy ez egy ilyen rövidke lett, de már nem tudok hozzá mit írni, ezt így gondolom jónak. Remélem nektek is tetszik, hagyjatok nyomot magatok után.(:
Sok puszi, Vivian.xx

Zoe Monroe
Kósza gondolataim kikívánkozni készültek, miközben arra gondoltam, amire mindenki más. Felettébb felemelő érzés, amikor mindig ugyan azon kattog az agyad, és sehogy nem tudod elterelni a gondolataidat, hiszen hogyan is tudnád?
A szőke lány -azt hiszem Lianak hívják, folyamatos rágócsattogtatásával törte meg a csendet, már épp azt hittem kiesett a szájából, aztán bumm, egy rágóbuborék. Figyeltem az összes ember mozdulatát, de egészen addig senki nem szólalt meg, s senki nem mozdult meg.
- Körülnézek. - állt fel a szőke lány, ámbár tudtam a nevét, nem tudtam azon szólítani.
- Hol?
- Hát hol? Ezen a kibaszott helyen, ha már itt vagyunk! - mondta, de már nem volt időnk ellenkezni, eltűnt a sötétben.
- Nem kellene utánamennünk?
-Nagy lány, megoldja - adtam választ, ha annyira nagyra gondolja magát, hogy Ő a koromsötétben, a föld alatt, a helyen, ahol elvileg fogvatartottak minket ott egyedül elindul a nagy világnak, aztán meglát egy patkányt, és visszaszalad. Ennyire véltem a csajszit, már maga a megjelenése is irritáló volt, mint akit a legközelebbi plázából rángattak el ide, komolyan. Tökös lánynak tartja magát, de persze a smink, a 'rucik' és a hajhosszabbítás sosem maradhat el, mert miért is maradna? Azonban hiába, mindegyikről meg volt a saját kis véleményem, de azért mégis, hat napon keresztül nem ülhettünk ott, ölbe tett kézzel. 
Will hitetlenül felröhögött, és a szavaim utánzásával próbálta mindenki tudtára adni, hogy én mennyire egy szemét vagyok. Legalábbis, én ezt vettem le belőle, és őszintén szólva nem sértett meg vele, mondták már néhányan, és egyébként sem vagyok szemét, közlöm a tényeket és őszinte vagyok. És hirtelen haragú is, amiben a bátyámra ütöttem, tényleg, mind a kettőnket hamar feltudnak idegesíteni, és olyankor én mindent kiadok magamból, hogy mi nem tetszik ebben, meg abban, utána pedig senki sem szól hozzám, amiért őszinte voltam, szinte magamon kívül.
- Szerinted boldogulni fog egy sötét alagútban, vagy mi a bánat ez? - kérdezte a srác, már lassan afelé sodort a csipkelődéseivel, hogy legszívesebben már tényleg mindenkit kiosztottam volna.
- Jó, akkor menjünk utána. - mosolyogtam erőltetetten, majd felálltam. Mindenki ugyan így tett, kivéve Louist, Ő csak ült. Megsimítottam a vállát jelezve, hogy jöjjön, mert nem akartam itt hagyni, ha már mindenki felderíti a 'terepet'. Erőtlenül felállt és kihúzta magát, mind hiába, előttem nem kell takargatni azt, hogy nem elég erős ehhez, teljes mértékben megértem, és szerintem a többiek is. Elindultunk az irányba, amerre Lia ment, és viszonylag hamar utolértük, mert nem akart elindulni nélkülünk, és mivel hallotta, hogy mit ebszélünk megállt egy bizonyos ponton, ahol bevárt minket, így együtt indultunk el a sötétben. Jól jött volna a telefonom, világítani, de lehet, hogy még egy homokzsák hullik a plafonról, és nem akartam feláldozni ezzel magam, maradtam a tapogatásnál. Már kezdtem megijedni, hogy Chris eltűnt, mert feltűnően csendben volt, és még akkor sem szólalt meg, mikor egy csapat patkánnyal futottunk össze. Én egy kicsit megijedtem, de türtőztettem magam, és nem sikoltottam olyan hangosat, ellentétben a másik két csajszival. Óvatosan lépkedtem a többiek után, és ámbár nem volt egy széles folyosó, négyen elfértek egymás mellett menve, mi, Louissal a hátuk mögött tartottuk a tempót. Fogalmam sem volt, hogy igazából mit is keresünk a korom sötétben, az oké, hogy felfedezzük a helyet, de a sötétben tényleg nincs mit felfedezni. Akkor Madison felsikoltott, mire ösztönösen összerezzentem, majd mindenki megállt, és a lány irányába nézett, lehet, hogy véletlen Liára emelték a tekintetüket, egyrészt azért, mert nagyon hasonlított a hangjuk, és mindketten sikoltoztak, másrészt mert egymás mellett álltak, a sötétben pedig nem nagyon láttuk egymást.
- Fény! Fény! Ott, arra! - mutatott előre, először ide-oda kapkodtam a fejem, hogy hol látta, de tényleg igaza volt, nagy valószínűséggel az egy ajtó, résnyire nyitva, ami által fény szűrődik ki. Mindenki futásnak eredt egyenesen, Will kinyitotta az ajtót, így már a napsugarak fényében láthattuk egymást. Napsugarak! Kijutottunk!

*****
Hajam izzadtan tapadt a fejemre, sikoltva kaptam fel a fejem, de nem azt láttam, mint pár pillanattal azelőtt. Körben ültünk, mindenki elvolt foglalva a saját kis dolgával, még mindig ugyan ott voltunk.
- Van kiút! - kiáltottam fel boldogan, közben gyorsan felálltam, és elindultam a sötétbe. Mögöttem mindenki kérdőn nézett rám, de jöttek utánam, nem akartak megállítani. Már futva mentem a sötétben, de sokkal többet gyalogoltam, mint az álmomban. Már lassítottam s tapogattam, megmarkoltam a kilincset és megrántottam. Nem nyílt az ajtó, nem is volt kinyitva, pedig biztos voltam benne, hogy az lesz! Körbetapintottam az ajtó körül, hátha rosszat fogtam meg, de nem. Se fény, se ajtó mi nyitva állt, se semmi! Nem volt semmi! Viszont, akkor és ott tudtam mi fog következni. Emlékeztem arra, hogy mit mondott a bemondóban, ha rossz kijárat után kutatunk akkor vége. 
Bömbölve ültem le a földre, hátammal azt a kibaszott ajtót támasztottam, fejemet fogva mondogattam, hogy nincs esélyünk.
- Zoe! - kiáltott rám Louis, megfogta a karomat, de én elrántottam.
- Gyere már! - kiabált, de nem hallgattam rá. Túlságosan is elvonta a figyelmem az álmomban szereplő kijárat, még sincs. Haza akartam menni, egy forró fürdőben elfelejteni azt, hogy ez megtörtént. Szaggatottan vettem a levegőt a sírás miatt, aztán Louis igen keményen felrántott a földről, ami fájt, így még jobban sírtam. A többiek futni kezdtek, mivel a bátyám a karomat fogta nekem is futnom kellett. Fogalmam sem volt merre mentünk, lépteket hallottam magam mögött, de túlságosan is gyorsan történtek a dolgok, nem volt alkalmam megnézni, ki az. Tincseim ide-oda ütődtek az arcom körül, könyörögtem Louisnak, hogy álljunk meg, mert nem bírom. Úgy éreztem ott helyben hányni fogok, és mint egy tomboló kisgyerek akartam megállítani a bátyámat. Nem engedte és húzott tovább, aminek köszönhetően lehorzsoltam a térdem, így még nehezebbnek ítéltem, hogy tovább fussak. Tisztában voltam azzal, hogy valaki jön utánunk és azért futunk, de már akkor úgy éreztem nincs értelme, azonban Louis nem hagyta, hogy megálljak. Már visszaértünk oda, ahonnan indultunk, de senki nem állt meg, nem is tudtam, hova futnak tovább. Kétségbeesetten kapkodtam a fejem futás közben, hogy valamiféle fogalmam legyen arról, hol a francban vagyunk.
A léptek mögöttem egyre csak felgyorsultak, szinte már éreztem a nyakamon a leheletét, az érintését a hátamon, ahogy keze egyre csak feljebb kúszott, ahogyan hirtelen a szám elé rakta a kezét és megkarcolta Louis nyakát, ami miatt engem elengedett, így maximálisan az Ő karjaiba kerültem. Keze még mindig a számon voltak, a fénysebességnél is gyorsabban nyitott ki a férfi egy ajtót amin rögtön be is tuszkolt, hiába ellenkeztem. Azzal bezárta maga mögött a számomra nem ismert ajtót, a többieket kizárva, elengedte az arcom és erőteljesen lökött a szekrénynek. Még mindig sírva rogytam le a földre, próbáltam megfordulni, hogy Vele szemben legyek, de féltem mit csinál. Eszembe sem jutott körbenézni, pedig az egyik résnyire nyitott ajtó mögött egy lámpa fénye szűrődött ki, a földön kúszva próbáltam menekülni előle, kevesebb, mint több sikerrel.
Már vártam a következő lökését vagy rúgását, nem gondolkodhattam sokáig azon, hogy ellenkezzek-e, vagy ne. A kétségbeesettebb énem azt mondta ellenkezzek, míg az okosabbik azt a javaslatot tette, próbáljak elbújni, egy tárgyat keríteni, aminek segítségével kiszabadulhatok ennek az elmebetegnek a fogságából. Mindent, vagy semmit alapon becsúsztattam a kezem a szekrény alá, hátha találok valamit, de semmi, csak legalább három porcica ragadt a kezemre. 
- Mi jár a fejedben, kis szívem? - kérdezte, szinte láttam magam előtt, ahogy perverzen elvigyorodik, éreztem, ahogy a tekintete szinte égett, ahogyan a fenekemet nézte. Abban a pillanatban erőt vettem magamon és a talált tárgyat -ami jelen esetben egy bicska volt- végighúztam a csupasz kézfején, éppen hogy csak sebhelyet ejtve neki. A maszk rajta volt, arcvonásai megfeszültek, ahogyan rám nézett, éppen szembekerültem vele. Szeme nevetett, ám az arca nem, izmai a pulóveren keresztül is átütöttek, azzal kikapta a kezemből a bicskát és elhajította, ami a falnak csapódva a földön kapott helyet.
Megmarkolta a hajam és húzni kezdett, sikítottam egyet a hirtelen ért fájdalomtól, amit a fejemen éreztem, a lábaim s a kezem segítségével próbáltam enyhíteni azt, igyekeztem nem csúszni, hanem menni. Bevitt a szobába, ahol néhány perccel azelőtt egy lámpa fénye szűrődött ki, ott észrevettem a monitorokat, minden egyes monitoron másik helyiséget láttam meg. Egy pillanatra megállt a képernyők előtt, de továbbra se engedte el a hajamat, azonban sikerült nekem is rálátást nyernem arra, amit Ő látott. Zokogtam, az egész szoba csendjét csak az én sírásom töltötte ki, de úgy nézett ki, hogy a férfit nem zavarta. Nem tudtam megszámolni, hogy hány monitor lehetett, de míg a zöme az üres részeket mutatta, addig egy -esetleg kettő egy videót mutatott, amin számomra ismeretlen emberek tétlenkedtek. A felvételről ítélve nem mostani lehetett, elég rossz fajta minőséget tekinthettem meg.
Üreges szemekkel pásztáztam a felettem álló férfit, kinek mozdulatai s beszédstílusa még mindig ismerősek voltak számomra, de beazonosítani nem tudtam. Lenézett rám, abban bíztam, hogy ha talán ismerem megesik rajtam a szíve, de annak az embernek, aki ilyet csinál nincs szíve. Azonban ez máshogy történt, újra a mozgó képekre pillantott, amin egy elég rossz dolgot láthatott, mert ingerülten rácsapott az asztalra, aminek köszönhetően a monitorok meginogtak, elengedte a hajam és kiment a szobából, viszont rám zárta az ajtót, kulccsal. A következő amit hallottam, hogy becsapta az ajtót. Könnyeim megállás nélkül folytak az arcomon, bátorkodtam felülni az asztallal szemben elhelyezett székre, és sorban minden monitoron kerestem Louist, vagy a többieket, de sehol sem leltem rájuk. Próbáltam valami okosat kitalálni, amivel tudomást szerezhetnek arról hol vagyok, vagy, hogy még jól vagyok.
A lámpa fényében narancssárgaként virított a szoba, a falon észrevettem egy polcot, amire egy webkamerás mikrofon volt helyezve.
Talán ez az a mikrofon, amivel a hangosbemondón keresztül hallanának engem.
Talán nem.
De mit veszíthetek? 
Levettem a mikrofont a polcról, remegve ugyan, de letettem magam elé az asztalra. Először gyengén megütöttem, de semmit nem hallottam így, a szobában. Ugyan azon az alapon, mindent, vagy semmit, beleszóltam, kétségbeesetten hadartam végig ami csak eszembe jutott, könnyeimet folyamatosan a pólóm aljával töröltem le, de még mindig mondtam, hátha. Késő volt.
Kattant a zár.
- Mit képzelsz magadról, kislány? - kérdezte idegesen, hangja a fejembe fészkelte magát, csendben ültem a széken, ijedten pattantam fel, hátha sikerült volna valahogy megszöknöm. Ahogyan kiakartam rohanni az ajtón, Ő azzal a sebességgel visszalökött, ami miatt újra a földön voltam. Meg akart ölni. Tudom, hogy meg akart ölni, de túl fontos voltam neki ahhoz, hogy megöljön.
Átrángatott egy másik szobába, nem lepődtem meg azon, hogy itt ennyi helyiség van. Kezdtem ténylegesen félni, és azon gondolkodtam, hogy ez megtörténne-e, ha nem akarom kinyitni azt az ajtót. Akkor is azt csinált volna velem amit akar, Ő nagyobb, és..Erősebb.
A szobában, ahová bevitt csupán egy ágy volt előtérbe helyezve, a falnak színét nem tudtam kisilabizálni, túl sötét volt, de feltételezem, hogy az sem rózsaszín volt. Úgy éreztem minden erejét beleadta abba, ahogyan az ágyra lökött, gyorsan felé fordultam, és ahogyan tudtam csak hátráltam. Egyre közelebb jött hozzám, én így hátráltam, egészen addig, amíg a falnak nem ütközött a hátam. 
Nem foglalkozott a pulóvere cipzárjával, úgy ahogy volt letépte magáról. Nem menekülhettem, az ajtó zárva volt, egy elmebeteggel voltam egy szobában! Ha nem..
A sötétben csak a kirajzolódott felsőtestét láttam, ahogyan azt, ahogyan levette a fekete maszkot. Kétségbeesetten kezdtem tapogatni, de nem találtam semmit, ami hasznomra válna.
Olyannyira közel került hozzám, hogy éreztem a leheletét. Hosszú ujjaival végigsimított csupasz karomon, amitől kirázott a hideg. Alsó ajkamba harapva sírtam, ahhoz képest, hogy azelőtt még lökdösött, akkor gyengéden bánt velem.
- Cssssssssss. - csitított, kezei közé fogta az arcomat. Nem láttam az arcát, csupán a körvonalát, de még mindig nem tudtam lekövetkeztetni, ki volt az. Valósággal remegtem, féltem. Jobban, mint valaha.
A hajamat kezdte el simogatni, ha a gondolataim nem jártak volna a legrosszabbon, még más szemszögből néztem volna a helyzetet. Ezután bármennyire is húzódtam, ficánkoltam ahogy csak tudtam, hogy ne érjen többet hozzám, csókot lehelt ajkamra, minek köszönhetően villámcsapásként ért a felismerés. Utána se kép, se hang..

7 megjegyzés:

  1. Uramatyam! EZ kurva jo ... Beleborzongok ahogy leirod az egeszet csak gratulalni tusok! :) Hamar folytatast! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, de aranyos vagy! Nagyon-nagyon köszönöm!! Sietek.((:<3

      Törlés
  2. Kedves Vivian!
    Alapjában véve nem bírom a horrort, rosszul vagyok tőle. Olvasni viszont imádok, és ha találok egy jó történetet, akkor azt nagyon tudom szeretni.
    Hát most találtam! Fantasztikusan bánsz a szavakkal, tudod, hogy hogy kell felcsigázni az embereket. Az az utolsó mondat: Utána se kép, se hang...
    Megölt! Siess a következő résszel, rajongóddá váltam !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Nady!
      Jaj, el sem hiszem, hogy a szavaidat nekem szánod. Boldoggá tesz, hogy így gondolod.
      Hihi, az volt a célom.(:
      Sietek, és juj, rajongómmá váltál? Hű, ilyet sem mondtak még.
      Ölel, Vivian.xx

      Törlés
  3. Drága Vivian!
    Tegnap este találtam a blogodra, elolvastam modulsávban írottakat és azonnal beleszerettem. Mentem feliratkoztam, mivel már régen aludnom kellett volna, gondoltam majd ma elolvasom a részeket. És nem bántam meg!
    Örülök, hogy még az elején be tudtam kapcsolódni, így nem kell negyven részen átrágnom magam.
    Egyszerűen elképesztő, hogy milyen jól érzékelteted a lány félelmeit, őszintén remélem, hogy nem történt veled hasonló.
    Tetszik, hogy egyedi, nem fanfiction - bár tudom, hogy ilyet is írsz -, én személy szerint az ilyeneket keresem.
    Várom a folytatást!
    Puszi,
    Bia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bia!
      Istenem, nagyon meghatóak a szavaid, tényleg, és nagyon örülök, hogy nem bántad meg, és tetszik! Nem, nem történt velem ilyesmi, csupán túl sok horror filmet nézek illetve olvasok, tehát elég nagy a fantáziám ebben a kategóriában.(:
      Nagyon boldog vagyok! Sietek.((:
      Millió puszi, Vivian.xx

      Törlés
  4. Szent Istenem! Ez a tortenet hatborzongato de egyben fantasztikus is. Teljesen belemerulok a tortenetbe a sorok olvasasa kozben. Nagyon ez a sztori es mar kivancsian varom a folytatast! :) puszi

    VálaszTörlés