2013. november 23., szombat

03 - Ne mozdulj, vagy lövök!

Three Days Grace - Get Out Alive
Zoe Monroe
Nem telt sok időbe, csupán pár pillanat volt amíg feleszméltem. A kép ami lejátszódott előttem az volt, ahogyan eltávolodik az arcomtól, s lassan feláll az ágyról. Egyetlen egy kérdés fogalmazódott meg bennem, és már azon voltam, hogy feltegyem neki, de át kellett gondolnom.
- Miért?
Csúszott ki a számon az az egy szó. Nem válaszolt, pillanatok alatt felöltözött és otthagyott engem a gondolataimmal. Könnyeim szúrni kezdték a szemem, kissé erősen próbáltam őket letörölni, ami fájt. Belülről is fájt.

Még hatodikos voltam. Az volt az utolsó évem az általános iskolában azért, mert a szüleim átírattak egy 12 évfolyamos gimnáziumba. Egészen év végéig ellenkeztem az ellen, nem értettem, hogy miért akarnak mindenáron 13 éves létemre gimnáziumba küldeni. 
Közeledett az év vége, és mint minden évben, most is minden osztály kirándulni ment. Mi, most először mentünk kétnapos kirándulásra, az osztályfőnök tanulmányi kirándulásnak szánta, amiért egy erdő szélén szálltunk meg. Volt egy fiú..Igazából nem olyan fiúként tekintettem rá mint aki elnyerte volna a tetszésemet, nem volt csúnya, csak.. Inkább a barátomnak tekintettem, mintsem egy fiúnak, aki tetszik nekem, és ennek csupán egy oka volt: Csak Ő volt velem.
Édesanyámnak nem tetszett túlzottan az ötlet, hogy egy erdőbe megyünk, rengetegszer mondta el a szokásos monológját, ne menjek az erdő közelébe felügyelet nélkül, fújjam be magam szúnyog -és kullancsirtóval, rendesen mossam meg este mindenemet, nehogy piszkosan feküdjek le aludni. Még azt is felajánlotta, hogy a bátyámat is beszervezi a kirándulásra, mire rögtön tiltakozni kezdtem, egyrészt azért, mert nem szeretném, ha a mi osztálykirándulásunkon a bátyám is részt venne, másfelől pedig semmiképp sem akartam, hogy még cikibbnek higgyenek az osztálytársaim, amiért felügyeletet küldtek rám.
Mindenki indulásra készen állt az iskola előtt, minden szülő biztonsági kérdéseket tett fel a gyermekének, mint például a 'Elraktad a fogkeféd?' vagy éppen 'Raktál el zseblámpát? És a szúnyogirtód meg van? Nem szeretném, ha csípésekkel jönnél haza!' Az utóbbi éppen az én anyukám volt, akkor még nem értettem túlzott aggodalmát.
Miután felszálltunk a buszra néhányan heves integetésbe kezdtek a szüleik után, a többség azonban örült, hogy végre megszabadulhatott az édesanyjától. Én semleges területen álltam, igazából szívesen maradtam volna otthon, de bennem volt a vágy, hogy ott kell lennem, hiszen ez az utolsó közös programom velük.
Nem készültünk túl nagy programmal, hisz ez nem egy nyári tábor volt, csupán egy kirándulás. Az osztályfőnők úgy gondolta aznap túrázunk, hogy mindnyájan elegendően kifáradjunk és este aludjunk, másnap pedig visszajövünk. Attól függetlenül, hogy eléggé fiatalak voltunk nem terveztük, hogy este kilenckor már az ágyat fogjuk bújni. Mindenkinek megvolt a saját ötlete ahhoz, hogy mit fogunk csinálni, ámbár kiszökni nem feltétlen szerettünk volna, de a tanárnőnk nem volt egy szigorú fajta, csak ha tényleg komoly dolgot csináltunk. Az pedig nem sokszor fordult elő, mert jó gyerekeknek nézett minket, ami rám nagyrészt igaz is volt. 
Már mindenki tudta, hogy a következő évben nem velük leszek, de egy cseppet sem tekintettek rám más szemmel. Ugyan úgy semmibe vettek, így év végéhez közeledve egyre jobban örültem annak, hogy elmegyek.
Egyedül ültem a buszon egy kettes ülésben, korán volt, így a párás ablakon kibámulva néztem a folyamatosan elhaladó tájat. Mikor megtudtam, hogy felvettek egy 12 évfolyamos gimnáziumba bennem volt az érzés, hogy nem akarok menni. Ilyenkor mindenki így érez, hátha minden megváltozik, és maradhatsz ott, ahol akkor voltál. Ám az idő elteltével mégis kötelességemnek éreztem, mert nem olyan családból származom, hogy megtagadjam a szüleim döntését. Nem is voltam abban a helyzetben, hogy ezt tegyem. Ha Ők úgy gondolták, hogy nekem az jó akkor elfogadtam, és nem ellenkeztem.
Egyedül éreztem magam a buszon, hallottam ahogyan a többiek kiabálnak és együtt röhögnek. Szomorú voltam amiért még mindig nem változott meg a véleményük azzal kapcsolatban, hogy netán engem is bevonjanak a beszélgetéseikbe. Most pedig már nem vagyok, mivel tisztában vagyok azzal, hogy sokkal több mindent elértem, mint Ők. És ez csak egy általános iskola, a gimnázium nagyobb emléket hagy az ember szívében.
Még mindig emlékszem az akkori barnás hajára, ami időközben kiszőkült, gyönyörű barna íriszeire, amikbe ha belenéztem rögtön tudtam, milyen kedve van. Csupán egy első szerelemnek tudható be, azóta már nem érzek iránta semmit.
Hogyan is érezhetnék iránta gyűlöletnél többet? Hisz Ő az, Ő az aki miatt ott voltunk, miatta történt minden! Ő csinált mindent, és ahogyan mondják, 'ahhoz, hogy gyűlölj valakit egyszer szeretned kellett'. Ez megtörtént, így teljes szívemből gyűlölhetem Őt.
Míg én a busz ablakát bámultam, pontosabban a tájat, addig odaült mellém. Egy ideig csak nézte, ahogyan elfoglalom magam, utána megszólalt.
- Miért nem jössz oda hozzánk?
Utáltam, mikor ezt kérdezte, mert Ő ezt nem értette. Nem tudta miért nem akartam soha odamenni, nem is szerette volna tudni. Mit ne mondjak, alaposan megváltozott az évek során. Hiszen az akkori, aranyos és édes fiúból hogyan lett egy pszichopata? Őt mindenki szerette az osztályban, kivétel nélkül, most pedig, mi lett belőle? Elrabolt hat embert, és velem is olyan dolgokat művelt, ami még mindig marja a szívem. Ez teljességgel lehetetlen, hogy valaki ennyire megváltozzon, véleményem szerint. Még mindig nem fogtam fel teljesen miért is csinálta, de megakarom tudni. Kizárt, hogy csak ez legyen az oka.
Felé fordultam, reménnyel teli barna szemeibe néztem. Apró mosoly jelent meg a szája szélén, amivel biztatni akart, hogy menjek vele. Azonban ez nem volt elég, még mindig nem akartam odamenni.
- Mert most nem szeretnék.
Az apró mosolya rögtön lefelé görbült, és bár majd megszakadt a szívem, mégis igazat mondtam. Nem akartam az a lány lenni, aki csak azért van a társaságukban, mert egy fiú éppen szereti Őt, hiába voltak az osztálytársaim, nem akartam plusz ember lenni, aki csak hallgat s figyel. Csak magam voltam az általam kialakított világban, és ez tökéletesen megfelelt. Általában, persze, mert az embernek szüksége van társaságra, főleg, ha gyerek, nem élhet mindig a saját képzeletében. De néha, ha minden törik akkor tényleg tökéletes.
Egy ideig még gondolkodott, majd előhúzta a zsebéből az mp3 lejátszóját, bedugta a fülhallgatót a készülékbe, majd az egyik fülrészét a fülébe. A másikat felém nyújtotta, először kérdőn néztem rá, majd mikor megláttam a szemeiben a csillogást, elvettem és bedugtam a fülembe. 
Fogalmam sincs milyen szám volt az, ami szólt, de nem is nagyon figyeltem, csupán a szövegére. Az agyam kattogni kezdett, hirtelen csak pár kép ugrott be, gondolataimat megosztottam vele.
- Szerinted milyen lenne egyszer egy horrorfilmben szerepelni? Mármint érted, valami horrorfilm, ami tényleg valóság. 
- Bizarr - válaszolt bólogatva, láthatólag Ő is belegondolt. 

Tisztán emlékszem erre a kérdésemre. Biztos, hogy nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy ott voltunk, voltam, abban a szobában. Sőt, még azt is feltételezem ez nem játszott közre ebben. És én mindenáron megfogom tudni, mi volt az igazi oka. Lehet, hogy nem viselném jól, ha megtudnám, de a kíváncsiság felemészt, így valahogyan megfogom tudni.

- Ne felejts el - szólt szomorúan, mikor az utolsó tanítási napunk véget ért. Könnyeimmel küszködve szorongattam a kezemben a szatyrot, amibe minden dolgot elraktam, amit ott tároltam. Ujjaim elfehéredtek, annyira szorítottam, de nem sikerült a tervem, egy könnycsepp kibuggyant. Képtelen voltam arra gondolni, hogy lehet nem látom többet. Szerettem volna azt gondolni, hogy tartjuk még a kapcsolatot, de nem tudtam, hiszen nem lett volna igaz. Addig sem hazudtam neki, akkor sem hazudtam, így csak egy dolgot ígérhettem neki.
Egy óvatos mozdulattal puszit lehelt az arcomra, mire még egy könnycsepp engedett utat magának. Nem állhattam ott semmittevően, megöleltem. Talán abban a suliváltásban az volt a legrosszabb tény, hogy Ő már nem lesz többé. 
Idegesen felröhögtem s letöröltem egy könnycseppet, majd szóvá tettem az ígéretemet.
- Nem felejtelek el.

Könnyeim csak úgy jöttek ahogy visszaemlékeztem. Az azt követő évben egy teljes üreg volt a szívemben, hogy Ő nem volt ott velem, mégis, ennyi idő elteltével már nem volt ott a mindennapjaimban, a képzeletemben. Egy idő után be kellett látnom, hogy szinte új életet kezdtem, ami sikerült is, hisz abban a gimnáziumban barátokat találtam. Életem legszebb éveit töltöttem ott, így az általános iskolás emlékeim nagy része már nem kapott helyet a fejemben, csak ezek.
Közel állt hozzám, mégis ezt tette velem. Képes volt ezt tenni velem.
Lehet, hogy én nem voltam olyan fontos neki, mint Ő nekem?
Kár azon rágódni, hogy én mennyire voltam fontos neki, hiszen már úgy sem számít. Képes volt ezt tenni velünk, így minden reményemet elvesztettem afelől, hogy minden a régi lehet. 
Letöröltem néhány könnycseppet, ennyi elég is volt, nem sírtam tovább, viszont még mindig remegtem a félelemtől. Lassan felálltam az ágyról, s minél halkabban igyekeztem az ajtó felé. Muszáj volt kockáztatnom, nem ülhettem abban a szobában és nem engedhettem meg magamnak, hogy tovább rágódjak a múlton. Megtörtént s elmúlt. Most pedig egy új dolog vette kezdetét, ami az lenne, hogy kijussak innen.
Óvatosan és lassan nyitottam ki az ajtót, de kint is sötét volt, még az a minimális fény is eltűnt, ami eddig ott volt. Nehéz volt hang nélkül kimenni az állandó remegésem miatt, és akaratlanul is végig arra gondoltam, hogy hogyan s miért változott meg ennyire. Hiszen régen még egy aranyos fiú volt, de úgy látszik az túl régiben történt. Most pedig, pár perccel azelőtt iszonyatosan durván viselkedett velem. Foghattam volna arra, hogy már nem úgy érez mint régen, hisz az érthető lenne, mivel már én sem érzek iránta semmit, gyűlöleten kívül. De nem fogtam rá, mert biztos voltam benne, hogy nem ez az oka. Legalábbis nem ez az egyetlen oka.
Gondolataimat elhessegetve indultam el a sötét előszobában, lábujjhegyen járva, de a tornacipőm miatt elég nehezen ment. Szapora levegővételemet próbáltam csillapítani, nyugtatgattam magam, vagy legalábbis remélni mertem, hogy elment. Az biztos, hogy megkönnyítette volna a dolgomat. Verejtékező homlokomat egy gyors kézmozdulattal töröltem le, két oldalamon található falat tapogatva haladtam, de nem tudtam hova. Mindig is utáltam a sötétben menni, ahol egy lámpa sem világít, mikor éjszakánként jártam ki a mosdóba akkor is feloltottam a lámpát. Nem azért, mert féltem, hanem mert nem akartam orra esni, de ott mindkét szempont miatt szívesebben mentem volna lámpával a kezemben. A jobb oldalamon lévő fal kidomborodott, folyamatosan tapogattam rajta, míg nem a kezem a kilincsre nem tévedett. Elszámoltam magamban háromig, és végiggondoltam a lehetséges szituációkat, mik történhetnek, ha benyitok.
Egy.
Vagy bent ül s várja, hogy megtaláljam. Ha benyitok és ott van nem tudok hová menekülni, feltételezem nem beszélgetni szeretne velem.
Kettő.
Nincs bent senki, egy tök üres szoba, mint a többi. Ha szerencsém van találok ott egy telefont és térerőt. De akkor ugyan ott leszek, ahonnan indultam. 
Ajtócsapódást hallottam, így nem volt időm végiggondolni a harmadik variációt, gyorsan lenyomtam a fémet s berontottam a szobába, magamra zárva az ajtót, amit továbbra is a hátammal támasztottam. Szorosan az ajtóhoz simultam, mert még nem tudhattam, hogy van-e ott valaki, ugyanis teljes sötétség volt a helyiségben. Semmi fény, még tárgyakat sem láttam, ezért arra jutottam, hogy nincs ott senki. Kifújtam a levegőt, ami a csend miatt felettébb hangos volt, majd a jellegzetes köhögőroham is rám jött, mert egészen addig alig mertem levegőt venni. Abban a pillanatban egy zseblámpa világított az arcomba, éreztem ahogy a fejemhez egy pisztolyt fogtak. Mély levegőt vettem s nem fújtam ki, csak mikor megszólalt:
- Ki vagy te, és mit keresel itt? - kérdezte egy nő, de a pisztolyt még mindig szorosan a fejemhez szorította. Felszisszentem, ahogy a másik kezével végigtapogatott, mert még egy kissé vérző sebet fogott meg. Egy erőteljes mozdulattal megfordított, a farzsebemben kezdett kutakodni, közben jobb kezével még mindig a fejemhez tartotta a fegyvert. 

Hii!(:

El sem tudom mondani, mennyire imádlak titeket! Tényleg, nagyon szépen köszönöm a feliratkozókat, díjakat, pipákat s kommenteket, rengeteget jelent nekem! Hát, izé, remélem tetszett a rész, nyugodtan jöhet pozitív-negatív.
Feltételezem ha olvassátok a sztorimat szeretitek a horrort, Everrel nyitottunk egy új blogot, az ötlet az övé, én csak segítek megírni, de az is egy horror sztorinak indul, már fent van a prológus: KATT KATT KATT
Hogy tetszik az új design?(: Na, nem untatlak titeket ha már elolvastátok a részt, további szép napot, és tényleg, nagyon szépen köszönök mindent, amit tőletek kapok!!<33
Vivian.xxxxxo

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ómájgád! Egyre jobb és jobb lesz ez a sztori, annyira örültem mikor megláttam, hogy érdekezett új rész. Most vagy én vagyok vak, esetleg szenilis, vagy tényleg nem derült ki a csávó neve... pedig engem aztán nagyon érdekelne, tuti nem nevezném úgy a gyerekem! Szadista állat! Tudom, legalábbis érzem, hogy ezt amolyan titokzatos tényezőként akartad hagyni, de muszáj rákérdeznem: megerőszakolta? Mert akkor odamegyek és biztos leütöm!
    Beleborzongok, valahányszor a te történetedet olvasom, ez egy jófajta borzongás, azt garantálom. Nagyon, nagyon, nagyon gyorsan hozd a következőt, te jó ég, ki az a nő??
    Puszillak,
    Bia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *érdekezett új rész* Gartulálok Bianka, te aztán tudsz írni! :)
      A az új dizájn is szép lett, hasonló a hangvétele, mint az előzőnek, viszont a fejléc tényleg nagyon tetszik :)

      Törlés
    2. Szia!
      Annyira de annyira boldoggá tesz, hogy tetszik! Nem, nem vagy vak -se szenilis-, tényleg nem derült ki a neve. Elhiszem, hogy érdekelne, de ez még titok:D Hú, jót nevettem a 'Tuti nem nevezném úgy a gyerekem!' mondatodon.
      Khm.. Ezen sokat gondolkodtam, hogy hogyan legyen, de végül a nem mellett döntöttem, egyszóval nem erőszakolta meg. Azért ne üsd le, még szükségünk van rá a történetben!:D
      Nagyooooooooon szépen köszönöm, hogy időt szántál rám és kommenteltél, rengeteget jelent! Hibázni/tévedni emberi dolog.:)
      Sok puszi, Vivian.xx

      Törlés
  2. Kikészítetültem... Imádom ahogyan írsz :D

    VálaszTörlés