2015. január 25., vasárnap

01 - Európa

Drága olvasóim!
Nem tudom, ki mennyire várta az új részt, de tudom, hogy meglehetősen sokat késtem vele, fogalmam sincs miért, pedig már akkor megvolt írva, amikor kitettem az előszót, több, mint egy hónapja. Körülbelül egy hete átolvastam egyszer, viszont most egyáltalán nem visz rá a lélek, hogy megint átolvassam, egyébként ez még nagyon az eleje az egésznek, ezért nem túl részletes. Viszont nagyon örülnék véleményeknek vagy pipáknak, mint régen, az első évadnál. :( :) 
Jó olvasást!<3

Zoe Monroe
- Miért nem vagy képes megérteni? - kérdezi, azt hiszem, hamarosan elkezd üvölteni. Látszik, hogy ideges, egyben csalódott is.
- Nem fogok elmenni innen!
- Ez lesz a legjobb neked, Zoe, mindig a legjobbat akartam neked - nyújtja felém a kezét, egyre halkabban beszél, meggyőzőbben. - Miért nem hagyod, hogy segítsek?
- Segítettél eleget, amit köszönök Neked - igyekszem nem sírni, de a tervem befuccsol: könnyeim utat törnek, végigfolynak az arcomon, és a padlóra csöpögnek. - Segítettél új életet kezdeni, nem teheted meg velem, hogy elrángatsz, mikor már minden rendbe jött.
- Nem jött rendbe semmi, hát nem érted? Még mindig Blake után sírsz minden éjjel, azt hiszed attól, mert nem vagyok itt, nem tudom? Látom rajtad! - kiabál, amivel megijeszt. Hangjába szinte beleremegnek a bútorok, ablakok, ajtók. Fáj, amit mond, eddig sosem volt velem ilyen heves, sose kiabált még velem. Veszekedtünk már, de az csak egy kis vita volt, ennyire még sosem szakadt el a cérna egyikünknél sem.
- Ezen nem tudsz azzal segíteni, hogy elviszel, értsd már meg - suttogom sírva, nehezemre esik megértetni vele, hogy egyedül is boldogulok, ha ő így akarja, ha szükséges. De nem hagyom, hogy irányítson, hogy magával rántson, nem fogok akkor ugrani, amikor Ő fütyül. 
- Rendben - csak úgy fortyog a dühtől. Még sose láttam ilyen idegesnek, valójában, szerintem még sosem volt ilyen. - Legyen, ahogy akarod, de az ajánlatom bármikor élni fog. Békén hagylak.
- Nem, ne hagyj békén! Nem léphetsz ki az életemből, csak te vagy nekem - nekiesek, szorosan magamhoz ölelem. Valóban rengeteget jelent nekem, nem teheti, hogy csak úgy elmegy. Menjen, ezt akarja, nem akadályozom meg. Viszont, nem hagyhatom, hogy megszakítsa velem a kapcsolatot, hisz ott a telefon, a levél -melyet még mindig, megállás nélkül írok a bátyámnak, én is-, egyszerűen nem akarok tőle függni. 
- Szeretlek - a fülem mögé tűr egy hajtincset, és újra a fülembe suttogja. - Szeretlek.
- Tudom - mosolygok, próbálom abbahagyni a sírást. - Én is nagyon szeretlek.
Elhúzódik tőlem, és egy puszit nyom a homlokomra. Szemével a tekintetemet keresi, de nem merek belenézni a szemébe, mert újra sírni kezdek. Nem mondom ki hangosan, de Vincent tudomásul veszi, majd elmegy. Ez lett volna a búcsú? Egy másik kontinensre költözik, és így köszönne el, ennyit kapok? 
Utána futok, reménykedek, hogy még nem ért ki a lépcsőházból. A lépcső alján megpillantom, őszintén mosolyodom el, és utána kiáltok.
- Várj! Veled megyek.

A repülőn ülve, hiába gondolkodom még mindig azon, helyesen döntöttem-e teljesen mindegy, már úgysem tudnék mit tenni. Vele megyek, mert szükségem van rá, és ha már más nincs nekem rajta kívül, nem taszíthatom el magamtól.
Vincent azt mondta, azért megyünk Európába, mert a nővére munkát ajánlott neki a saját cégénél, és nem is akarta visszautasítani, na meg sokkal jobban keresne, mint ott, ahol eddig dolgozott. Még soha nem találkoztam a nővérével. Nekem viszont még mindig nincs munkám, így talán én is eltudok majd helyezkedni. A pszichológusom rosszul fogadta a hírt, hogy elmegyek, látszólag. Legbelül biztosan örült neki, hogy egy őrülttel kevesebb, így nem kell annyi energiát forgatnia abba, hogy idióta kérdéseket tegyen fel nekik. Nekem is jobb így, remélem, soha nem látom többet.
A stewardess megkér mindenkit a mikrofonjával, hogy mindenki kapcsolja be magát, mert hamarosan felszállunk. Mellettem Vincent a telefonját nyomkodja, azt hiszem, ír egy sms-t a nővérének, hogy mindjárt indul a gép. Csupa fura ember ül körülöttem, talán furcsábbak, mint én. Egyszerűen nem tudom hova tenni a fejemben a szoknya-farmer párosítást viselő hölgyet, és az öltönyös fickó sem tűnik normálisnak. Nem azért, mert öltönye van, hanem, mert szinte a fél arca tetoválva van. Nem mintha fura lenne a tetoválás, biztosan van jelentése. Mint a karmolásnyomoknak az ágyamon.
Azt hiszem, hiba volt feladnom azt a levelet Louisnak. Talán, ha megérkeztünk, írok neki egy újat, és elmondom neki, miért utálok repülőn utazni, nem hiszem, hogy érdekelné. Nem emlékszik rám, ha tudná, ki vagyok, nem kellene elmondanom neki, miért utálom a légi járatot, mert tudja.
- Min gondolkodsz?
- Min nem? - nézek rá hamis mosollyal. - Csak azon, hogy miért utálok repülőn ülni.
- És miért?
- Az mindegy - mosolygok rá őszintébben, mint az előbb, mégsem igazi mosolyt küldök felé. Az egyenruhás nő megismétli, amit az előbb, de ezúttal azt is hozzáteszi, hogy másodpercek múlva felszáll a gép. Nagyot sóhajtok, és a fülem mögé tűrök egy hajtincset. Nem találtam hullámcsatot otthon, így nem tudtam oldalra csatolni. Blake jár a fejemben. Vajon hol lehet most?
- Vincent?
- Hm?
- Amikor még az intézetben voltam, sokat meséltél Blakeről.
- Azt akartam, hogy ne felejtsd el - magyarázza, közben bemondták, hogy felszállunk, mégsem figyelek a stewardess hangjára.
- Most sem akarod?
- Most már mindennél jobban akarom - vallja be, teljesen komolyan beszél.
- Miért? - kérdezem, magyarázatra várva. Nem tudom, miért csak most kérdezem meg tőle ezt. Sokszor kérdeztem Blakeről. Gyakran nem is válaszolt, csak elterelte a témát. Nyilván többet tud róla mint én, sokkal inkább benne van az egészben, mint kellene, és rosszul esik, hogy nem mond semmit. Tudnom kell, közöm van hozzá. Blakehez, és Vincenthez is. Vincent nem hagyhat ki a dolgokból, hiába akar megvédeni.
- Mert tönkretesz téged.
- Ő az, aki éltet - mondom ki, egész halkan, szinte suttogom. Érzem, hogy nem szabadott volna ezt mondanom, tudom, hogy nem lesz jó vége. - Miért akarsz Európába vinni? Csak egy kamu szöveg, hogy a nővéred munkát ajánlott, igaz?
Nem szól semmit, ezzel bizonyítja, hogy hazudott. Veszélyben volt az egész kártyavára, amit ő felépített, talán Blake a közelben volt, és úgy gondolta, én is veszélyben vagyok.
- Azt hitted nem tudom meg?
- Nem lehet a közeledben, felzaklat, bármely fegyver nélkül is képes megölni téged, vagy visszajuttatni az intézetbe, értsd már meg!
- Nem értem meg - rázom meg a fejem, nem tudom felfogni, hogy ezért hozott el, ezért akarta, hogy vele menjek. - Ő az egyetlen, aki életben tart, történt bármi is, elmúlt! Szükségem van rá, pont mint rád, nem taszíthatod el, hisz Te mondtad, hogy ne felejtsem el! - felemelem a hangom, az utasok mind minket bámulnak, nem sokon múlik, hogy megjelenjenek a stewardessek, és megkérjenek arra, csendesedjünk el. Nem tehette ezt meg velem. Esélyem lett volna arra, hogy lássam őt, hogy találkozzak vele, ennyi idő után, és ő elvette tőlem. Elvette az esélyt, ezzel a reményt is. Talán soha többet nem lesz lehetőségem látni.
- Azt is mondtam, hogy mindent miattad teszek, és ez így is van.
- Nincs így. Hagysz szenvedni, mint eddig. Sőt, mi több, Te intézel mindent úgy, hogy szenvedjek!
- Ezt nem gondolhatod komolyan - röhögi el magát kínosan, rám sem néz. Elhúzódik mellőlem, egyre messzebb. Undorodom tőle.
- Ez tény, Vincent. Amint leszáll a gép, vége van. Nem akarlak többet látni.
Mikor elindultunk, nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó mondat, amit neki mondok. Ráadásul, még csak az út elején tartunk, mi lesz itt órákon át?
Nem mond semmit. Nem reagál, arca rezzenéstelen, ami felzaklat. Nem kezelheti ezt így. Nem értem, miért csinálja ezt, eddig minden annyira rendben volt velünk. Más kérdés, hogy velem mi volt. Egyszerűen nem értem, hogy tehette ezt meg velem, ha csak jót akar nekem.
Már felszállt a gép, az utasok csendesebbek, mint gondoltam volna, a mi kis vitánk pedig körülbelül egy világháborúként hathatott az itt utazó emberekre, a repülőút további részében velünk már nincs problémájuk. Más kérdés a gyereksírás, vagy a szipogás, orrfújás, ami kicsit zavar, de nem szólok semmit.

Ha valaki azt mondja neked egy napon, hogy egy évtizeden belül elveszíted mindenedet, amid valaha volt, elhinnéd neki? Döbbenetes, hogy pár éve még rendszeresen beszélgettünk, találkoztunk... Testvérek voltunk. Nem mintha most nem lennénk azok, de belegondoltam: mára minden elveszett. Én emlékszem ugyan mindenre, Rád, a családodra, a gyerekkorunkra, hiszen a bátyám vagy.. De te már nem emlékszel sem rám, sem a gyerekkorunkra, semmire, amiben benne voltam, ami hozzám kötne téged. Egyikünk sem akarta, hogy így legyen. Véletlenül csöppentünk bele, a halál is hirtelen jön, és elragad, mielőtt még bárki ellenkezhetne. Nem lehet megakadályozni, ez megtörtént, és így is marad.
Te új életet kezdtél, ahogyan én is, csak mindketten máshogyan. Én nem tudom kitörölni a fejemből azokat a dolgokat, amik hozzád kötnek, nem mintha azt szerettem volna. Mindegy.
Tudod, egyszer írhatnál egy válaszlevelet, legalább az ünnepeken. Tudom, hogy semmi közöd hozzám, azt sem tudod ki vagyok... De hidd el, neked csak pár percig tart, pár kedves szó egy idegennek, nekem még mindig a testvérem vagy, sokkal többet jelentene, mint gondolnád.
Egész közel vagyok hozzád, pár ezer kilométer. Eszembe sem jutott beállítani hozzád, ne ijedj meg, tudom, hogy nem vennéd jó néven. Csak, gondoltam tudatom veled, hogy jelenleg Franciaországban vagyok, és ha egyszer készen állsz válaszlevelet írni, talán utána készen állsz találkozni is. Persze, nem akarom rád erőltetni... Csak egy ötlet. Nagyon hiányzol, tudod? Nehéz nélküled, nem várom el, hogy átérezd, de tényleg hiányzol.
Levágattam a hajam. Nagyon sokáig gondolkodtam, nem mertem megtenni, de kellett az újítás. Új élethez hozzátartozik az új külső is, nem igaz? Na jó, hülyeséget beszélek... Nem bántam meg, határozottan sokkal elfogadhatóbban nézek ki, mint ezelőtt. Nekem tetszik, jobban illik hozzám.
Remélem tényleg nem haragudtál meg rám az előző levelem miatt. Mesélnék Vincentről, de nincs mit. Összevesztünk, hihetetlenül megbántott, nem hiszem, hogy megértenéd. De ha szeretnéd, egyszer elmesélem. Egyébként Blake-kel még mindig nincsen semmi. Nem is lesz, mert Vincent miatt soha esélyem sem lesz találkozni vele. Pedig lehetett volna, csak én nem tudtam róla. Azt hiszem, tényleg ideje lenne tovább lépnem.
Szeretnék venni egy kutyát. De előbb még átgondolom.
Várom válaszod,
Zoe

2014. december 21., vasárnap

00 - Előszó


Drága olvasóim!
Remélem, tetszik az új kinézet -bár nem sok minden változott, őszintén szólva lusta voltam mindent átalakítani. A következő pár hónap múlva biztosan jobb lesz. 
A trailert mindenképpen nézzétek meg, hisz a drága szerecsendio készítette, valami hihetetlen lett! A fejlécet pedig Azynak köszönhetem!
Nos, bevallom félek attól, hogy ez az évad rosszabb lesz, mint az előző, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez ne így legyen, és talán még jobb is lehet belőle, mint amilyen az előző volt. A részek elég ritkán érkeznek egyelőre, talán 2 hetente vagy több, ne haragudjatok, a téli szünetben igyekszem sokat megírni, így sulikezdésnél is tudok kitenni. Nem beszélek tovább, remélem tetszik az előszó, és kérlek néhány mondatban fejtsétek is ki a véleményeteket, mert nagyon kíváncsi vagyok rájuk.
U. I.: Ma van Jackson Rathbone (Blake) szülinapja, szóval nagyon nagyon boldog születésnapot neki (ah, imádom)! És Nektek is kellemes ünnepeket kívánok, előre is. :) 

Zoe Monroe
- Vincent! – kiáltok fel, kétségbeesetten nézek körül. – Vincent, hol vagy?
- Itt vagyok, Zoe, nézz rám!
- Itt vagyok veled – két keze közé fogja az arcomat, fáradtan keresi a tekintetem. Könnyek lepik el a szemem, lehunyom őket, nem merek rá nézni.
- Nézz rám, kérlek, tedd meg értem – hangja erőtlenül cseng, úgy tesz, mintha szívességet tennék neki azzal, hogy rá nézek. Hiszen én ordítottam a nevét az éjszaka közepén.
Kinyitom a szemem. Körülöttünk minden csupa vér. Az ágynemű, a párnák, a falról friss, vörös vér csurog, és csak én vagyok itt, és Vincent. Ránézek, mire ő széles mosolyra húzza a száját. Nem értem, miért mosolyog, hiszen én sírok. Nem mintha az lenne a feladata, hogy ha én sírok, neki is azt kell, de a körülmények egyáltalán nem mosolyogni valóak.
- Látod, mondtam, hogy nincs mitől félned – mosolyog bátorítóan, letörli a vért a kezemről.
Az ajtó nyitva áll. Sötét van, könnyeimtől még kevesebbet látok, mint eddig, egyébként is félve nézek körül. Vincent folyamatosan hozzám beszél, én pedig a nyitott ajtót bámulom, egészen addig, míg meg nem látom Blake-et. Megint eljött, mindig eljön. Csak mindig más okból. Talán most magával visz, és nem hagy megint egyedül.
- Ez nem ő, ez én vagyok – mondja nyugodtan, egy balta lebeg a kezében. – Ilyen lenne az életed velem.
Azzal a lendülettel eltalálja a célpontot a fegyverével, és eltűnik a sötétségben. Nem üzent mást semmit, nem ölelt meg, nem puszilta meg a homlokom, mint régen tette, amikor az elmegyógyintézetben voltam. De ami a legfontosabb, megint itt hagyott, megint egyedül

Sikítva kaparom a takarómat, majd a faanyagból készült ágyam háttámlájával folytatom, megállás nélkül nyomot karmolok belé. Észveszítően fáj, csikorog, és nem nyomja el a hangokat a fejemben. Észbe kapok, rájövök, nem szabad ezt tennem. Erőt veszek magamon, és kinyitom a szemem, meglepetésemre nincs körülöttem semmi. A nap besüt a redőnyön keresztül is, nincs sötét. Nincs körülöttem vér, és nincs itt Vincent, se Blake. Csak a kaparásnyomok látszanak már az ágy támláján, amit minden egyes éjszaka ott hagyok, ezek a szenvedés nyomai, és a hangoké. Hangok nélkül ezek nem lennének ott.

Mióta kiengedtek az elmegyógyintézetből, egyre rosszabbul vagyok, romlik az állapotom. Depressziós vagyok, és kezdem úgy érezni, hamarosan megőrülök, és visszakerülök oda, miközben egészen idáig nem volt szükségem arra, hogy ott legyek, és csak biztonságból voltam bent. Öt év távlatában rengeteg minden történt… valójában ez nem igaz, hisz még csak három hónapja engedtek ki. Igyekszem változtatni az életmódomon, megveszem a gyógyszereket, amiket az orvos ír fel, de mint ahogy az intézetben is csináltam, egyiket sem veszem be. Pszichológushoz járok, ámbár semmit sem segít, állandóan képeket mutat, melyeknek semmi köze a valódi problémáimhoz. Úgy kezel, mint egy gyereket, mert állítása szerint, fiatal vagyok még. Igaza van, azt is mondta, hogy ahhoz is túl fiatal vagyok, hogy ne éljek, úgy igazán. De nem tudja miért járok oda. Kapott egy részleges tájékoztatást az intézettől, miért kell oda mennem, de a valódi probléma nem az, amit ott leírtak, így semmit sem tud segíteni, még csak nem is hasznos, hogy oda járjak. Én pedig félek bevallani az igazságot, nem akarok visszakerülni, egyelőre. Így csak figyelek rá, és bólogatok, ha úgy tetszik, akkor pedig egy-egy szóban válaszolok a kérdésére, pont, mint egy gyerek. Ezek után azt mondja, vigyázzak magamra, de egy hét után úgyis találkozunk, addig csak tudok vigyázni magamra. Vincent minden héten olyankor a pszichológus ajtaja előtt vár, hogy beüljünk a kedvenc kávézómban megbeszélni az aznap történteket. Ez erőt ad, mert érzem, hogy fontos vagyok neki, és ő is nekem. Hisz még mindig törődik velem. Még mindig mellettem van. Még mindig segít nekem. Ő az egyetlen barátom, és az egyetlen, akivel tartom a kapcsolatot, mióta az a dolog megtörtént.
Nem tudom mit várok. Több, mint öt éve nem láttam Blake-et, csak az álmaimban. Nem hallottam róla sokat, mert Vincent csak egy ideig beszélt róla az intézetben, aztán abbahagyta, és én észre se vettem. Pedig szükségem lenne rá. Ő az egyetlen, aki megtudna érteni ebben a helyzetben.
Azon a helyen rájöttem, hogy ő az egyetlen, akiért még élek, hiszen Ő így akarta. Ha nem így akarta volna, már nem élnék. Összefüggéstelen dallamok zúgnak a fülemben.
Valamennyire viszont sikerült rendeznem az életemet. Persze, ha nincs Vincent, nehezebb lett volna, főleg, hogy már Te sem vagy itt nekem. A szüleinkkel sem tartom a kapcsolatot, szerintem azt sem tudják, hogy kiengedtek az intézetből. Nem is akarnak tudni róla. Döbbenetes, mennyire eltávolodtam tőlük, és felettébb rosszul is esett, hogy egyetlen alkalommal sem látogattak meg. Persze, volt elég gondjuk, én csak rondítottam volna a helyzetükön, ettől függetlenül szinte biztosra tudom, van, hogy gondolnak rám. Mégse hívnak fel, vagy keresik fel azt az elmegyógyintézetet, nem akarnak csalódást okozni sem nekem, sem maguknak. Igen, ez a magyarázat.
Blake egyébként az az ember, aki fogva tartott minket, de érzem, hogy képes megváltozni. Mindent miattam tett. Ne haragudj rám, de szeretem. Ha alkalmam adódik, meglátogatlak, ígérem. A következő levelemben pedig már tényleg elmesélem, ki is az a Vincent.
Szeretettel, Zoe

Összehajtom a levelet, és beteszem a borítékba. Nagyon sóhajtok, az asztal szélére csúsztatom a még le nem zárt borítékot. Nem vagyok biztos benne, hogy el kellene küldjem. Nem tudhatom, mit csinált az előző levelemmel, és az előtte lévővel. Talán ki se bontotta, amikor meglátta, hogy tőlem jött. Vagy kibontotta, elolvasta, majd kidobta. Egy biztos, arra sem méltat, hogy visszaírjon. Nem emlékszik rám, pedig tényleg nagyon fontos volt nekem, és természetesen most is az. De nem akarom felzaklatni, ha nem emlékszik rám, ha öt éve nem ismer rám, akkor nem fogom felborítani az életét, amit ő is gondosan újraépített. El kell fogadnom, már semmi sem lesz a régi.

2014. november 30., vasárnap

Második évad

Drága olvasóim!
Nos, remélem kellemesen telik a vasárnapotok, az utolsó novemberi nap. Hamarosan téli szünet, nincs sok hátra! 
Megfordulhat a fejetekben, hogy mi okból vagyok most itt, mikor még júliusban kitettem az epilógust, azóta pedig eltűntem, és a kommentekre sem válaszoltam -de minimum háromszor olvastam őket!
Tegnap újra megnéztem a szerecsendio által elkészített blogtraileremet, és azt kell, hogy mondjam, rettenetesen hiányzott ez a blog. A szereplők, a történet, minden! Így hát, megfordult a fejemben, mi lenne, ha írnék egy második évadot. Eddig úgy gondoltam, jó befejezése van, ez így teljes maradhat, de azt hiszem tévedtem, és nekem is szükségem van arra, hogy ezt tovább írhassam.
Szóval, örömötökre vagy bánatotokra, de a téli szünetben közzéteszem majd a második évad első részét, onnantól meg gondolom, megy tovább magától. Az évad címe még kérdőjeles, új design biztosan lesz, és újra kint van a chat, amin keresztül nyugodtan üzenhettek, esetleg cserét kérhettek, ilyesmi. Hamarosan jelentkezek még! :)
Vivian